2017. szeptember 20., szerda

Megérkeztek a néma mezők

A 2015-ös könyvhéten találkoztam Lendvai Zsókával, aki a Vörösmarty téren félrehívott a szobor tövében, és elmondta, hogy a kiadójuk szeretné megjelentetni németül a második regényemet. Akkor ez abszolút hihetetlennek tűnt, most pedig azzal az érzéssel ismerkedem, hogy itt a könyv: Laci postás múlt héten meghozta a tiszteletpéldányokat. Az Aludnod kellene német verziója szeptember 19-én jelent meg a Nischen Verlag gondozásában, a kötet címe (Paschall Benkő Gitta remek ötletének köszönhetően) Néma mezők (Stumme Wiesen). Rajta kívül köszönettel tartozom Lendvai Zsókának a folyamatos figyelemért. S persze a fordítónak, Zádor Évának, aki olyan alapos munkát végzett, hogy azzal egyszerre inspirált és megnyugtatott. Mindenkinek olyan munkatársat kívánok, mint ő.

A megjelenés őszi túrákat is jelent, két hónapon belül három fellépésem is lesz német nyelvterületen. Bécsben kettő, egy pedig a Frankfurti Könyvvásáron. Az izgalmak előtt itt egy szelfi néhány kötetpéldánnyal és az anyámtól kapott plüssfánkkal.



Őszi program

Október 2., hétfő, 19:00
Bécs, Orlando Könyvesbolt, Liechtensteinstraße 17.
(közös könyvbemutató Tóth Krisztinával)

Október 14., szombat, 11:30
Frankfurti Könyvvásár, magyar stand (Halle 5/C119)

November 12., vasárnap, 15:00
Bécsi Könyvvásár, Donau Lounge színpad

2017. szeptember 6., szerda

Az Inkognitó lengyel verziója: lila & sárga

Kedden kaptam meg Daniel Warmuztól, az Inkognitó lengyel fordítójától a könyv borítójának fotóját. Rögtön lenyűgözött: vagány, színes, eredeti munka, hihetetlenül elégedett vagyok vele. Térkép, agytekervények, a nemek finom ábrázolása – mintha a gondolataimban olvasnának. Danielen kívül köszönet a kiadó (Książkowe Klimaty) igazgatójának, Kama Buchalskának, valamint a borító tervezőinek (Justyna Tarkowska). A kötet novemberben jelenik meg Lengyelországban.



2017. július 8., szombat

Stumme Wiesen

Ősszel jön az Aludnod kellene – németül


Ősszel jelenik meg az Aludnod kellene német nyelven, az osztrák Nischen Verlag gondozásában. A kötet kiadását Lendvai Zsókának köszönhetem. Az elmúlt egy évben rendszeresen egyeztettem a fordítóval, Zádor Évával, aki hihetetlenül alapos munkát végzett, nagyon hálás vagyok neki. Tíz-tizenkét olyan szöveghelyet talált a regényben, amelyet egy esetleges következő kiadás alkalmával a magyar verzióban is javítani kellene majd. Apróságok, figyelmetlenségek, fogalomhasználati következetlenségek. A könyv címét nehezen találtuk meg, az Aludnod kellene németül nem igazán működött. Felmerült a Varjak cím is, végül Gitta Paschall Benkő ötletének köszönhetően a Stumme Wiesen (Néma mezők) lett a befutó, ezzel mindenki nagyon elégedett volt :) A borítót Kemény Zoltán tervezte, a műfogsoros tervet végül legyőzte a gyufás skatulyás.

Ősszel könyvbemutatók, fellépések sora következik Ausztriában és Németországban. Addig felrakom a kötet borítóját, illetve Zádor Éva fotóját, amellyel a kézirat leadását ünnepelte néhány nappal ezelőtt. Mindenkinek köszönöm a közreműködést! További részletekről később.

További információk: http://www.nischenverlag.at



2017. május 20., szombat

A nő a vízben

(Megnyitóbeszéd Varga Rita JÁTÉK Imaginációk című kiállításához, PTE Zsolnay Negyed. 2017. május 19.)


A műanyagzsák lassan úszik lefelé a vízben. Megáll a szikla mellett, kisodródik a kavicsos partra. A fenyőfák ágait tépi a szél. A szélzúgás különös sistergése. A pineák között egy férfi sétál, a kezében horgászbot, beleszagol a levegőbe. Meglátja a szikla mellett heverő műanyagzsákot. A sétányról még nem veszi észre, hogy a ragasztószalaggal körbetekert zsák nyílásából hajszálak futnak elő. Hosszú, sötétbarna női hajszálak. A hajszálakhoz tartozó arcot már a seriff és a doktor leplezi le. Csodálatos arc, apró, flitterként csillogó kavicsszemek a bőrön. Az ajak lilás fénye. A holttest tekintete nyugodt, beletörődő. A seriffhelyettes lefényképezi az arcot, majd zokogni kezd. Könnyek, pára, vízcseppek. Filmtörténeti pillanat 1990-ből, Laura Palmer halottként, műanyag zsákba csavarva jelenik meg a nézők előtt a Twin Peaks című amerikai tévésorozatban.

Játék imaginációk – ezt a címet viseli Varga Rita doktori szigorlatának kiállítása, itt állunk most. A 2005 óta létrehozott alkotások több hullámban kerültek a nagyközönség elé, az Ofélia-sorozat képeit követték a terrorbabák, terrorbébik vagy terrorbarbik – kinek hogy tetszik. Ezeket a munkákat látva a tematikát illetően nem sok kétely marad a nézőben. Amikor az ember szembenéz egy olyan Barbie-babával, amely petárdákkal telepakolt töltényövet visel, azonnal eszébe jutnak a kulcsszavak: nemi szerepek, nemi identitás, nemi egyenlőtlenségek. Kovács Ákos és a vak komondor. „Valamit hoz a víz” – utalok vissza Varga Rita egyik kiállításának címére, mi pedig továbbra sem tudjuk magára hagyni Laura Palmer ikonikus holttestét. Ki ölte meg Laura Palmert? A gender zajló vizein hánykolódunk mindannyian.

Néhány szó Oféliáról. Ofélia, Hamlet szerelme a Shakespeare-darab szerint apja elvesztésébe beleőrülve a helsingöri erdőben bolyong, beleesik a patakba, a vízben lebeg, dalokat énekel, majd a ruhája szépen lassan lehúzza őt a víz alá, megfullad. Ofélia kísérletet sem tesz arra, hogy megmentse önmagát, valójában öngyilkosságot követ el. Az Ofélia halálát bemutató leghíresebb ábrázolás az itt is szereplő Millais-festmény. Nem tartom kizártnak, hogy David Lynchre is hatással volt ez a festmény. Ofélia a szentek ártatlanságát szimbolizálja, miközben a magasba emelt, kifordított csukló és a kivillanó nyak erotikus hatást is kivált. Ami közös Oféliában és a műanyag zsákban fekvő Laura Palmerben, az az áldozat tisztaságának ábrázolása.

Az Ofélia-sorozat egy kiigazítási kísérlet. Varga Rita nem fogadja el Ofélia sorsát, Ofélia nem áldozat, hanem az életéért küzdő nő. A vízben evickél, legyen az a Pollack strandja, a Hullám fürdő, a Pintér-kert medencéje vagy az Adriai-tenger. Ofélia megmenthető, ezért vannak körülötte műanyag bóják, ezért visel mentőmellényt. A festmények színes töredékei megidézik az eredeti képet, a tengerben előadott performansz viszont maga a küzdés. Ahogy a videót néztem, eszembe jut egy évekkel ezelőtti hír. Egy nő, valahol Mexikóban az esküvői fotóit készíttette el egy vízesés előtt. Hirtelen megcsúszott, és belezuhant a vízbe. Ha nem lett volna rajta az esküvői ruha, alighanem ki tudott volna mászni a partra. De rajta volt, ezért megfulladt. 

A terrorbabás projekt az Ofélia-sorozat ellentéte. Itt nincs mit megmenteni, itt pusztítani kell. Színes ruhákba öltöztetett babák tipegnek a számukra emelt kifutón. Paks, főtér, háttérben egy nejlonszatyros néni. A babák kezében mikrofon, a szájukhoz emelik, majd leengedik, oda, vissza, ritmikusan. Közben mindegyikből valami zene csörömpöl. Teljes kakofónia, a babák néha egymásnak ütköznek. Csak a petárdák fel ne robbanjanak. Vagy mégis. Ezek a babák mintha az összes női sztereotípiát egyszerre akarnák megtestesíteni, ezért Varga Rita kivégzi őket. Az elsőt elüti egy autó, a másodikat elviszi a víz, a harmadik kigyullad, a negyedik öngyilkos merénylőként felrobban, az ötödiket felrobbantják, a hatodik felrobbantja a hetediket, a nyolcadik utas a halál. Laura Palmer a Dunán, Mohács felé. A Vaskapunál találkozik néhány szomorú vizával, százéves példányok, a zsilip innenső oldalán rekedtek. A néni megköszöni az élményt, a nejlonzacskó zizeg a kezében, talán egy paksi ponty rúgkapál benne,  jobbra el.

Azok a nemi elvárások még csak szimbolikusak, amelyek már a hatéves kislányokat is a tűzhely mellé parancsolják. Talán az is ártatlannak tűnik, amikor a nőket kényelmetlen cipők, fűzők és egyéb ruhadarabok viselésére kényszerítik, a valóság azonban ennél sokkal kegyetlenebb. Gondoljunk csak bele. Szívem szerint itt tartanék egy ötperces hatásszünetet, hogy tényleg gondoljunk csak bele, ássuk fel a múltunkat, kopogtassunk be a szomszédhoz, a nagynénihez, a nagypapához. Varga Rita a munkáival olyan közismert történeteket dolgoz fel, mint E. Zsanett ügye, akit saját állítása szerint öt rendőr inzultált, s közülük ketten egy sötét mellékutcában meg is erőszakolták. A képrészleteken a nő különböző testrészei látszanak, a rendőrök Lego-figurák. Ovizsaruk. Kicserélhető elemek a gépezetben. Az államhatalom plasztikbábjai. Kockahas, kockafej, jó estét kívánok, közúti ellenőrzés, kérem adja át az iratait. A másik Malina Hedvig története, akit 2006-ban ismeretlenek megvertek, mert az utcán magyarul beszélt a mobiltelefonjába. Varga Rita művein a szájak le vannak ragasztva, Zsanett és Hedvig is hallgat, mindannyian hallgatunk. Ott voltam Pozsonyban, éppen azon a napon, amikor Malina Hedviget megverték Nyitrán. Döbbenten láttam a szlovákiai magyar barátaim reakciót. Azelőtt soha nem látott félelem tükröződött az arcukon, elszürkült arccal jártak-keltek a pozsonyi utcákon. Érett, felnőtt, értelmiségi férfiak. 

Egyszer én is éreztem igazi félelmet, néhány évvel ezelőtt. Éjfél körül szerettem volna eljutni az autómhoz Budapesten, a Ráday utcában. Elegáns, trendi kávézók és bárok utcája, még a kilencvenes évekből. A Kálvin térnél elém állt egy tagbaszakadt férfi, aztán hörögni kezdett, szétbaszlak, te büdös kurva, szétbaszlak, bazmeg, vagy valami ilyesmi, pedig nadrág volt rajtam meg egy kis smink, szolidan. Nem részletezem sokáig, futnom kellett. Az utca másik végén egy giroszos állt a bolt ajtajában, kezében egy félméteres késsel. Akkor már hallucináltam, azt hittem, az arab is nekem jön, végül is miért ne. Csak a kocsiban tudtam kifújni magam, ott parkolt az Angyal utcában, a körút túloldalán. Remegő kézzel babráltam a slusszkulcsomat. Soha nem éreztem még annyira megalázva magam, mint akkor. Hirtelen átéltem mindazt, amihez a feminizmus és a genderelmélet élethosszig tartó tanulmányozása után sem tudtam volna eljutni. Egyszeri és megismételhetetlen tapasztalás volt az nekem ott, ifjabb Hegedűs Lóránt templomának tövében. Ő alighanem már sokkal korábban megvilágosodott, eredendően tudja azt, amire én csak aznap este döbbentem rá: a férfi és a nő közötti erőkülönbségnek, ennek a minket végső soron most is meghatározó vadállati csökevénynek a jelentőségére.

Hogy mégsem vadállatok vagyunk, annak megértéshez járulnak hozzá az olyan munkák, mint Varga Rita multimediális alkotásai, ezek a fotók alapján készített festmények, videófelvételek, performanszok. A lábfejről lecsúszott szandál, a vízben szétterülő hajkorona, a bóják között úszó nőalak, a gumibotos legórendőr, a petárdás barbi, a petárdás barbikat magára csatoló gésa, és a számomra legbrutálisabb mű, a horizontálisan elvágott festményeket tartalmazó sorozat – mind rákérdezés. Rákérdezés és figyelmeztetés: észrevesszük-e, szóvá tesszük-e magunk körül a mindennapok apró elnyomásait, amikor visszaélünk a hatalmunkkal, amikor nem hallgatjuk meg a másikat, amikor szexista vicceket mesélünk.

A Varga Rita munkáit elemző András Editet, illetve rajta keresztül Bram Dijkstrát szabadon idézve Ofélia a szimbólumává vált annak az önfeláldozó nőtípusnak, amely a férfi iránti odaadásába akár bele is őrült, megtestesítve a tizenkilencedik század férfijának női függőségre vonatkozó legfőbb fantáziáját. Varga Rita az Ofélia-projekttel és a terrorbarbik sorozatával nemcsak az ezredforduló nőtípusáról szeretne elmondani valamit, hanem, s most őt idézem, „meg akarja szüntetni a kulturális szennyezést, és vissza akarja szerezni az irányítást”. Tartok tőle, hogy az ezredforduló nőjének szimbóluma mégis inkább Laura Palmer. Van, ami nem változik: a nő a vízben, az arcán különös mosoly, éteri szépség. Árvácska, százszorszép, nejlonzsák, szigetelőszalag.

2017. május 10., szerda

Bartók Imre: Inkognitó

Kiállításmegnyitó
(Trafó, 2017. május 9.)

(Az alábbi szöveget Bartók Imre az Inkognitó egynapos budapesti kiállításának megnyitójára írta. A kiállító művészek: Balogh Tünde, Biacsics Renáta, Bodor Anikó, Csató Csenge, Győrffy László, Losonczy István, Maros Lili, Ódor Bence István, Szüts Miklós, Vojnich Erzsébet. A beszélgetést Németh Gábor vezette. Az est után minikoncertet adott a Gustave Tiger. Mindenkinek köszönöm a részvételt.)

Az arc üres mező, háborús övezet. Az arc istenérv. Az arc elrejti magát, az arc maszk. Az arc valami, ami nem egészen hús és nem egészen bőr. A fej tárgy, meg lehet fogni, az arcot nem lehet megfogni. Az arc arculat, látvány, tájkép. Az, ami megriasztotta Rilke műve, a Malte elbeszélőjét: „Temérdek ember él, de mennyivel több az arc, hiszen senkinek sem elég belőle egy.”

Az arc konkrét és absztrakt.

Ebből a kettőségből táplálkozik a fiziognómia víziója: az arc mint konkrét elvezet az értelemhez mint absztrakthoz. Ez az ábrázat, ez a külső ezt és ezt jelenti. Hegel már paródia tárgyává teszi ezt az elképzelést, lévén nincs és nem is lehet közvetlen megfeleltetés a látvány és az értelem között. Hogy lehet akkor mégis a művészet, a szép a szellemi kifejeződése? Ha a szép érzéki látszás, akkor egy szép arc miért nem lehet magának a szépségnek a látszása? És hogy lehetséges a fiziognómia áltudományának a Szondi-tesztben olyan különleges utóélete?

Mintha az arc nem megmutatna, hanem elrejtene valamit, mintha eleve erre rendezkedne be. Amikor direkt mutat, kifejez, akkor elveszíti eredeti formáját, vagyis deformálódik, torzul: felvont szemöldök, biggyedő ajak, kitáguló orrlyukak. Ezek a gesztusok, bármilyen őszinték is, szociálisan kódoltak maradnak. Egy kommunikációs rendszerbe illeszkednek, és nem szolgálnak semmiféle Én kifejezéseként. Az arc mint olyan – egy nyugodt arc, egy halotti gipsz – nem utal semmire.

De honnan akkor a vágy, hogy maszk mögé rejtőzzünk, hogy elrejtsünk valamit, ami egyébként sem vagyunk – mi magunk –, vagyis sosem vagyunk csupán az arc által az, amit gondolunk, érzünk. Miért az inkognitó?



A maszk eredetileg nem a rejtekezést szolgálta. Mind az ókori görög, mind a klasszikus japán színházban a maszk meghatározott jelentést hordozott, és kifejezett valamit, egy állapotot, ezáltal egy történetet, illetve annak részletét. Az ember a saját arcával semmit nem tud eljátszani, hiszen az arc – üres mező, háborús övezet. Ezek Antonin Artaud szavai. Az inkognitó nem elrejtőzést jelent, hanem az elvegyülés kísérletét, a vágyat arra, hogy ne ismerjenek fel – eljátszom, hogy nem az vagyok, aki. Vagy épp ellenkezőleg: el kell játszanom, hogy az vagyok, aki, mert amíg nem játszom, addig más vagyok. A színpad alatt/mögött nem lehetek önmagam. Az inkognitóban nem ismernek fel, pontosabban nem ismernek fel akként, mint aki arra vágyik, hogy valami másként ne ismerjenek rá, de felismerem magam, mint egy másik tekintetben felismerhetetlen ént.

Görföl Balázs e kiállítás pécsi megnyitóján – ahol tömör és szép elemzést szentelt az egyes műveknek is – már érzékenyen leírta e paradoxon egyik aspektusát: aki minden erejével el akar vegyülni, feltűnést kelt, aki feltűnősködik, csak egy marad a tömegben.

Az Inkognitó című regény elbeszélőjét persze önmagában véve sem az elvegyülés, sem a feltűnés nem érdekli, egyszerűen létezni szeretne. De éppen ez az, ami nem megy. „Férfi sem vagyok, nő sem vagyok, szánalmas maskarában”, olvassuk, mégis kell a maskara, hogy „valami/valaki” lehessen. Sebzett önarckép, így az egyik kép (Losonczy István műve) címe. Tautológia. Pleonazmus. Szószaporítás. Minden arc sebzett, keresztre feszített, karóba húzott. Lüktet a sebhelyektől. Azért születtünk, hogy alakot adjunk a sebeknek. És a sebek közösek, otthon vagyunk bennük, talán, de nem vagyunk azok, akik lenni szeretnénk. Csak inkognitóban, felismerhetetlenül, valami másként lehetsz az, aki vagy. Miért, miért hagytál el engem – itt válik ketté a személy. Avagy: „Lenni vagy nem lenni” – nem véletlenül a koponyától kérdezik. A koponya a közös, az arc minimuma, változatos persze, mégis, minden emberi koponyát ugyanolyannak látunk. Egy arc – Hamlet – beszél a fejhez – Yorick koponyája –, és arról érdeklődik, vegyen-e magára újabb maszkokat. A válasz egyszerre néma és igenlő. Csak ez van, nincsen más.

Nem tudok kitérni az itt szereplő festmények mindegyikére, de hadd utaljak ismét Görföl Balázsra, aki ezt már megtette helyettem. Csupán egy szó az egyik új műről, Vojnich Erzsébet „Portré”-járól. A portré arcképet jelent, de vajon látjuk-e ennek a hölgynek az arcát? Honnan tudjuk egyáltalán biztosan, hogy hölgy – az alakja mintha elárulná, de ezt sem vehetjük biztosra. Irtózatos sötétségben áll, a tartása mégis nyugodt és magabiztos. Talán ez, ez is kapcsolhatja az Inkognitó elbeszélőjéhez, aki persze korántsem mindig mutatkozik nyugodtnak és magabiztosnak, de az út végén, amelyen jár, ilyennek képzelem. Addig is maradnak a vívóversenyek. És persze meglehet, hogy az útnak nincs semmiféle vége, a nyugalom csak a koponyáé. És hogy ezekből a festményekből és a regényből, amelyek most, úgy hiszem, szerencsésen kerültek egymás mellé, egy másmilyen meggyőződés árad: soha nem ismernek majd rád, és még ezért is harcolnod kell.


2017. január 31., kedd

Róka, macska, posta

Miközben boldog új évet kívánok mindenkinek így január végén, megmutatom a tavalyi postát. A Värske Rõhk Észtországból, a Die Horen Németországból érkezett – mindkét folyóiratban megjelent egy-egy részlet az Aludnod kellenéből (legközelebb olyan címet adok a regényemnek, amit normálisan lehet ragozni).

A német lap Relle Ágnes által szerkesztett magyar tematikájú mellékletében (címe: A lét végtelen iróniájáról – magyar képtelenségek) az Aludnod kellene hatodik fejezete olvasható Zádor Éva fordításában. A kötetben számos magyar író, költő és képzőművész munkája megjelent. Az észt folyóirat a regény első fejezetét közölte, a fordítást Berit Puidetnek köszönhetem. Külön öröm, hogy éppen egy rókás borítójú lapszámban szerepelhettem.


A fotón szereplő nemezcicát Nun Zsuzsitól kaptam, azt is köszönöm.


2016. december 2., péntek

Szívecskés Inkognitó a Magvetőnél

Gyorshír azoknak, akik esetleg még nem tudnák más forrásokból (például innen), hogy ismét megjelent az Inkognitó. Ezúttal a Magvető Kiadó gondozásában, a kiadásért köszönet elsősorban Dávid Annának (igazgató), Szegő Jánosnak (szerkesztő), Schmal Alexandrának (korrektor) és Pintér Józsefnek (tördelés-borító). A könyvben érdemi változás nincs a 2010-es kiadáshoz képest (Alexandra Kiadó), csak helyesírási apróságok. A könyv november 21-e óta kapható a könyvesboltokban. Érdemes követni a Facebook-oldalamat, lesz még nyereményakció.


Még gyorsabb hír: hamarosan indul a decemberi túra a könyvvel. Szeged, Békéscsaba, Szekszárd, Pécs. Részletek a Decemberi Túra Facebook-eseményoldalán.