30Y MONO & KTN

Beck Zoli, a 30Y frontembere felkért, hogy írjak egy szöveget, női perspektívából az estjükhöz: a 30Y a Bárka Színház Nemzetközi Monodráma Fesztiválján szerepelt. A zenekar zenélt, a színészek (Szorcsik Kriszta, Dévai Balázs, Pásztor Tibor) pedig a számok között előadták a szövegeinket. Sajnos nem voltam ott az előadáson, de állítólag jól sikerült. A Litera beszámolója egy rövid bekezdéssel meg is emlékezett a 30Y MONO fellépéséről. Az általam írt szöveget Szorcsik Kriszta adta elő. Ezt:


Végtelen búzatáblák. Sárgálló mezők, piros foltokkal. Pipacsot szedtem, nagy csokrokat. Szerettem az illatát, a virág puha bársonyát. Az arcomat a csokorba fúrtam. Vadlovakat képzeltem el a búzamezőkbe. Kovbojokat, bőrkalappal, lasszóval. Régen több volt itt a traktor. Itt, a telepen. Már csak a nyomaik maradtak. Széles, mély vájatok. A fiúk focilabdája gurul bennük. Aratáskor kombájnok szelték át a mezőt, oda-vissza. Zúgtak, kattogtak, felverték a port, kivasalták a földeket. Régen még kocsma is volt a telepen. Apám így meséli. Aztán betakarózunk. Sűrű, sötét az éj. Becsukom a szemem, de így is érzem, ahogy mozog.
   
A nyíres felől kerülöm ki az őrbódét. A lábam cuppog a sárban. Nem láthatnak meg. A hátizsák műanyagszíja a vállamba mélyed. Pedig csak a legszükségesebb holmikat pakoltam bele. Fogkefét, színes filctollakat, néhány bugyit, pólót, a lepkés zoknimat. A cipőmet eldobhatom. Csak a városig kell kibírnom, addig jussak el. A bekötőút hosszú. Az út menti fákat rég kivágták. Apám kezében láncfűrész zümmögött. Aztán leporolta magáról a faforgácsot. Sík terep, belátható. Itt sosem lehet elég sötét. A holdfény átdereng a felhőkön. Az út mellett olajtároló, esőcseppek kopognak a tetején. Az olajtárolót lassan megeszi a rozsda. A telepen nincsenek színek. Csak a városig kell kibírnom.

Lacival az iskolaudvaron csókolóztam először. A tornaszertár mögött. Nem hagytam, hogy a számba dugja a nyelvét. A mellem dudorodni kezdett, szégyelltem. Nagyobb volt, mint a többieké, nem lehetett titkolni. Észrevették a telepen is. Utáltam boltba járni, az intézet előtt mindenki engem nézett. Pokrócba csavarva ültek a szakadt, sáros lócákon. Rágyújtottak, köhögtek, bámultak. Szemüket forgató iszákosok, nyújtogatták a nyelvüket. Néha futni kellett. Utána a fészerben ültem, behúztam a riglit. Nem szóltam senkinek. Rajzoltam. A házunkat, füstölgő kéménnyel. A családot, anyával. Gyakran vittem neki virágot, elbicikliztem a sírjához. Hosszú, fekete haja volt, mint nekem.

Reklámtáblák, kirakatok, mozik. Fények az éjszakában, ilyennek képzeltem a várost. Autók reflektorai a főúton, fények az éjszakában, a telepen. Néhány lámpa a házak előtt, sárgásan, tompán világít. Átrakom a hátizsákot a bal vállamra. A bekötőút tele van gödrökkel, néhány tócsába belelépek. A hajamról az arcomba csurog az esővíz. Az arcomból a nyakamba folynak a könnycseppek. A kicsik a takaró alatt, Marci kutya láncon, a szemétkupac tetején. A barackfa az udvaron, a kerti csap körül dongó darazsak. Eszembe jut a fű illata. A pitypangokat tépkedem az udvaron. Kézen fogva sétálunk a húgommal. A kiserdőben fára mászunk a fiúkkal. A telepen csak fiúk vannak és iszákosok. Én egyedül vagyok. A főúton elhúz egy autó, a kerekei vizet zúdítanak az árokpartra. A következő talán felvesz.