Addig néhány hasznos link.
Az Ezüstláz Ékszergaléria honlapja >>>
Az Ezüstláz Ékszergaléria Facebook-oldala >>>
Képgaléria a kiállításról >>>
* * *
Amikor Szalontai Szonja felkért, hogy tartsak
megnyitóbeszédet az Ezüstláz Ékszergaléria kiállításán, gyanútlanul mondtam
igent. Szimpatikus az üzlete, de leginkább az a gesztus szimpatikus, ahogy maga
mögött hagyta a biztosat, hogy megvalósítsa az álmait. Csak ezt követően,
miután megittuk a kávét és kezet ráztunk, jutott eszembe, hogy akkor most olyan
mondatokat kell írnom, hogy valaki megvalósította az álmait, továbbá hogy a
kiállítási darabok szépek, ízlésesek, kincset találni pedig jó.
Mindig nehezemre esett az alkalomhoz illő módon viselkedni.
Egy-egy rendezvényen néha úgy érzem magam, mint a Gyűlölet című francia
film szereplői, a néger, az arab vagy a zsidó. Bármelyikük lehetnék, de azt
hiszem, végül a zsidó köt bele a nagypolgári közönségbe egy párizsi kiállításmegnyitón.
Nem tetszik neki, ahogy tartják a kezükben a poharat, ahogy elegánsan szopogatják
a pezsgőt és rágják a semmitmondó, üres mondatokat. Csak az arab nem lennék,
aki taperolni kezdi a lányokat, az már tényleg bunkóság. A külvárosi suhancok végül
elhagyják a kiállítótermet, felülnek a hévre, és hazamennek a lakótelepre. Mindenki
tudja, hogy csak azért nem csináltak nagyobb balhét, mert nem volt hozzá kedvük.
Persze, írni más, mint viselkedni. Csakhogy mostanában ezzel is problémáim
vannak. Két héttel ezelőtt, a Magvető Kiadó estjén sikerült azt a részletet
felolvasnom a regényemből a Radnóti Színházban, amelyben Tatár Pista, azok
után, hogy az összes gyógyszert beletömte, rituálisan elégeti a saját anyját
egy mezőn. Az anyja évek óta magatehetetlen volt, ezt tudom felhozni Tatár
Pista mentségére, a magaméra semmit.
És akkor Szonja kezembe nyomta az egyik kiállítási darabot.
A címe: Gyermekkori traumák. A medál egy meztelen baba, piros, fehér és
rózsaszínű gyöngyökre fűzve. Van még a gyöngysoron egy szív, valamint, s ez
talán eddig nem volt nyilvánvaló, két kar, a porcelánbaba leszakadt karjai. A
színek, gondolom, a kislány testéből kifolyó vért jelenítik meg. Elállt a
lélegzetem. Egész eddig erre vártam, végre hazai pályán vagyok, dörzsölgettem a
tenyeremet. Gyermekkori traumákról tudnék mesélni, s talán Önök között is
vannak néhányan, akiknek a kezében legalább egy kicsit megremeg a pohár. De
erről nem szoktunk beszélni, pláne nem egy kiállításmegnyitón, úgyhogy semmi
ijedelem, most mindannyian viselkedni fogunk. Mosolyogjunk tovább.
A kiállítás a Talált kincs címet viseli, és az
alkotók többsége számára ez evidens módon a múltat idézte fel, felkavarta az
emlékeiket. Megérinthetjük azt a nyakéket, amelyhez alkotója, Király Fanni két
római kori bronz lószerszám-veretet is felhasznált. Becsüljük meg magunkat,
1800 éves anyagot tartunk a kezünkben bőrrel, 24 karátos aranyfüsttel,
mesterségesen oxidált hematit csiszolattal együtt. Mások számára a jövőből
nézve, természetesen a jelen is múlt. Varga János Gábor eurós érmékből készült
gyűrűi egy fiktív 2525-ben lezajló ásatás értékes leletei. A művész a
peremüknél körbevágta és felgöngyölte az érméket, mellé a honlapja tanúsága
szerint a Laibach In the Year 2525 című számát hallgatta. Együtt izzadtak,
markolták a fogót, tépték a gitárhúrt. (Jegyezzük meg: a szám eredetije
1969-ből származik, a Zager and Evans nevű amerikai pop-rockduó édeskés-nyálas
slágere, szerintem a Fields of the Nephilim által készített dark-cowboy verzió
jobb.)
A kiállítási tárgyakat elnézve újfent megbizonyosodtam
afelől, hogy semmi érzékem a manuális alkotóművészethez. Rozsnay Béla
egyforintosokból készített gyűrűiről egyrészt az jutott eszembe, hogy nagy
divat az érmékkel való játszadozás. Másrészt pedig az, hogy hiába kézenfekvő az
egyforintosok újrahasznosítása, az én elfeledett érméim egy dobozban
hánykolódnak régi naplók, plüssfigurák és kártyalapok között, amíg be nem
szorulnak a sarokba, a karton illesztései közé. Illetve csak remélem, hogy így
van, sokkal rosszabb fényt vetne rám, ha kiderülne, hogy visszavittem őket a
Nemzeti Bankba egy ropogós ötszázasért cserébe.
A maradék önbizalmam Zsabokorszky Lili műveit látva
párolgott el. Az alkotó kavicsokat gyűjt a világ minden tájáról (itt Porec,
Stockholm, Galway és Dömös egy darabját láthatjuk), ezek a kis kövecskék válnak
az ezüstből készült karkötők díszeivé. Finom, a maga egyszerűségében zseniális
ötlet. Mindezt azért állítom ilyen bátran, mert én is gyűjtök kavicsokat – de
én csak beraktam őket egy üveghengerbe, azóta is ott üldögélnek. Nézem őket,
visszanéznek, ennyi. Pedig akár minden nap magammal vihetném őket az ujjaimon,
egyszer a piros-fehér udinei kavicsomat, máskor a laposra és tompára csiszolt
sörösüvegszilánkot, amit az Adriai-tengerből halásztam ki. Ez a különbség a művész
és a mániákus gyűjtögető között.
De gyűjtögetőként legalább tudom, mit jelent egy talált
kincs. Óvodásként éveket töltöttem delíriumos állapotban, a világoszöld
matchboxomat keresve. Francia márka volt, Simca, ma már nem gyártják. Egy ideig
azt hallucináltam, hogy Romániában hagytuk, Aradon vagy Nagyváradon, ahová
nagyanyám és a kutyakiállítások miatt utaztunk. Aztán azt hittem, hogy ott van
a varrógép mögött a szoba sarkában, de a gépet lehetetlen volt megmozdítani.
Talán még most is ott van. De talált kincs lehet bármi, amire nem számítunk, és
egyszer csak ott áll előttünk. A felismerés pillanatában pedig hirtelen
meglátjuk azt a hatalmas szakadékot aközött, amit a kezünkben tartott tárgy
egykor és most jelentett a számunkra. Azok lehetnek a legboldogabbak, akik nem
zuhannak bele ebbe a szakadékba. Akik tudnak gyönyörködni a panorámában, a
múltjukban, a jelenükben és abban, ami a kettő között van.
De ha beleesünk, az se baj. Jön majd egy tehetséges művész, összekanalazza
a testünket, porcelánba önti. Itt egy láb, ott egy kar, emitt a fej, felfűzve
egy zsinegre. Valaki más meg a nyakába akasztja, boldog lesz vele.
Legyenek Önök is boldogok, miközben ismerkednek ezekkel a
tárgyakkal.
