TXT


Tárcák, tárcanovellák, válogatott publicisztikák, alkalmi szövegek


Próbáltuk, de kampec
Litera, 2017. február 5. (Litera-előszilveszter, Klímacsúcs)
Tisztelt Bizottság, vagy mondhatnám úgy is: Tiszt. Biz.! Megtisztelő, felemelő, satöbbi, hogy kikérik a véleményemet ebben a fontos kérdésben. A politika érdektelen, próbáltam, de kampec, egyedül a civil kurázsi. Na, az az, ami a valami. Egy pofonegyszerű ötlet kell, párfős kuratórium, bankszámlaszám. Ennyi, nem több. Aki tud, segítsen, ne csak pofázzunk már. Játsszuk el Európát, mintha ez nem a Balkán volna. Egyébként nem is az. De nem akarom én megmondani a tutit. István és Koppány, kuruc és labanc, haza és haladás, ez megy itt, unom. Nyugalmat akarok, urakat, hölgyeket. Foci legyen, nő legyen, irodalom legyen, felolvasás legyen. Ötven nettó benzinnel, nekem oké. (részlet) 

Már csak egy embert kell kivárni és gazdagok leszünk 
Alföld, 2017. február
Legalább a következő néhány hétben főzhetünk valamit, elegünk van a konzerv babfőzelékből meg a műbeles virsliből. Juhbeles virsli? Álom, édes álom. Veszünk egy könyvet a jegyzetboltban. Megújítjuk a videókölcsönző bérletét. Fagyi, tölthető akku a walkmanbe, Kinga elmehet szolizni. Csak azt nem értjük, mit szarakodik még mindig előttünk az a csávó. Újra és újra bedugja a kártyát a gépbe, sóhajtozik, egyre idegesebb. Aztán elfehéredett arccal bámul a buszmegálló felé, megjöttek volna a rendőrök? Ezrest ad, szótagolja, kibaszott ezreseket. Vége a bulinak, Kornél mosolyog, ő időben érkezett. Pluszban van, negyvenvalahányezerrel. (részlet)

Az éjszaka mindenhol csöndes és sötét
Made in Pécs, 2016. november 30.
Úttalan utakon menekültem. Még a bajuszomat is levágattam, nehogy felismerjenek. „Emberek, ez itt a vajda, megöletett háromezer embert, aztán a vérükből ivott” – ezt nem akartam hallani olyan parasztoktól, akik kiegyenesített kaszával jártak. Ha látták volna a sövénykerítésemet, csupa sóhaj és jajkiáltás. Némelyik tolvaj még egy héttel később is az életéért könyörgött, miközben kiállt a szájából a karó. Nem kell ahhoz beszélni, hogy megértsük egymást, mindent kiolvastam a tekintetükből. Aztán nem forgatták tovább a szemüket, azokat a hideg, kocsonyás golyóbisokat. A vérivás? Na, igen. (részlet)

Aztán hirtelen hiányozni kezdenek
Tárca az Alibi Pillanat című kötetbe, 2016
Egészen hozzászoktam a sötéthez, az éjszaka már az enyém, birtokba vettem, uralom. A tengertől is csak addig fél az ember, amíg végre bele nem merül. Kétszáz méter, egyenletes tempóban hajtok. Észreveszek egy másik ösvényt az út mellett, az erdősáv felé vezet. Friss keréknyomokat látok rajta. A telefonom hirtelen berregni kezd, összerezzenek. Éjfélt jelez. Az út szélén sűrűsödnek a bokrok. Valahol itt kell keresnem a tó felé vezető ösvényt, lassítok. (részlet)

De hát ők sem értik egymást
Népszabadság, 2016. július
Puszkász, kiáltotta el magát valaki a díszteremben, és ezen mindenki hangosan röhögni kezdett. Mágyárszke fudbálszke kátásztrófá, dalolt a kommentátor, a második félidőben csak annyit tett hozzá elégedetten: fesztivál. A hetedik gólra az est vendégei már csak csöndes csámcsogással reagáltak. Jóanyám és jóapám kirendelt tolmácsa, Ljubica a mustárral összekent perzsaszőnyeget bámulta. Nekem nagyon tetszett az egyik focista, Szivacsevicsnek hívták. (részlet)

Tovább és tovább
Bárka Online, 2016. július 19.
A takarót a fejemre húzva olvastam egy könyvet, az volt a címe, hogy a Szürke galamb. A kislámpa izzója mindent felforrósított körülöttem, de ez sem zavart. Hallgattam, ahogy odakinn tücskök ciripelnek. A függönyt sem kellett elhúznunk, arrafelé olyan mély volt a sötétség. Valaki megbillenti a feleségét, az pedig kizuhan az ablakon. Sötét, dermesztő pillanatok. Összemosódtak előttem a betűk, tébolyultan lapoztam tovább, tovább és tovább. (részlet)

Sosem volt még ennyi csokoládéja a magyarnak
Novella A másik forradalom című kötetben (Cser Kiadó/Hévíz, 2016)
Közben Schmitt Pál nagyon örül annak, hogy ősztől minden általános iskolás diáknak kötelező lesz heti öt testnevelésórán részt vennie. Hass, alkoss, gyarapíts, mondja a tartalékos párbajtőrvívó, a közönség lelkesen tapsol. Aztán a fejébe húzza a maszkot, és a kezébe fogja a csőbútornak támasztott tőrt. Betolnak a színpadra egy szalmabábut. És akkor most leszúrom az amerikait, mondja Schmitt Pál, majd felveszi az alapállást. A fejmikrofon recseg a vívómaszk alatt. (részlet)

A nyíltság álcája
Elle, 2016, április
Egy olyan nő számára, mint amilyen én vagyok, minden nap ugyanazzal kezdődik, borotválkozással. Fölkenem a zselét, a borotva csak úgy suhan az arcomon. Leöblítem magamat. A bőröm olyan sima, mint a babapopsi. Amióta szőrtelenítem az arcomat, egész jól néz ki. Villanófény, te csodás. Korábban borotválkozás után is látszott a borostám, hiába kentem rá a legdrágább alapozót. Sminkeltem, belenéztem a tükörbe, és úgy éreztem magam, mint egy majom. Kinek volna így kedve kimenni az utcára? Nekem nem volt. (részlet)

Beszélnünk kellene
A Pride Fesztivál megnyitóbeszéde
Magyar Narancs, 2016. június 24.
Egyesek megkérdezhetik, miért beszéltem ilyen hosszan arról, hogy próbáljuk meg azokat is megérteni, akik elutasítanak bennünket. Egyszerűen úgy érzem, ezt kell tennünk. Valahogy meg kellene tanulnunk úgy kiállni önmagunkért, hogy közben megpróbáljuk megérteni azokat is, akik velünk szemben állnak. Lehet, hogy mifelénk ezt senki sem teszi meg más csoportokkal szemben, de miért ne kezdhetné el akkor ezt a gesztust ez a közösség gyakorolni? (részlet)

Aki tőled kér, adj néki
Gera Zoltánról
Könyvesblog, 2016. június 22.
Aki tőled kér, adj néki. Ez az idézet jutott eszembe, miközben a kávézó tulajdonosa odajött hozzám, hogy kérjen egy autogramot. Ráírtam filctollal a nevemet az egyik étlapra, cserébe megmutatta az alkarjára tetovált PMSC-címert. Szerette volna, ha szaltózom egyet a pult előtt, de van, amikor nemet kell mondani. (részlet)

Tovább és tovább
Bárka Online, 2016. július 19.
Magamra sem ismerek, ez is én voltam. Mindenféle izmusokról olvasgattam, találtam egy antológiát August Stramm-versekkel, gallyak fojtogatnak, a zűrzavarban átvágott kuncogó szemek, huhh. Keményebb volt, mint a Slayer. A Meztelen ebéd regénynek rémrossz volt – filmnek annál jobb. Néha nálam maradt egy-egy könyvtári könyv, Mallarmé Kockavetése, az Üvöltés antológia. Bűn & bocs! (részlet)

Kiril Doborgan viskója
Bodor Ádám 80. születésnapjára
SzIFONline, 2016. február 17.
Akinek volt füle, hallhatta, hogy a távolban farkasok üvöltenek: mindenki tudja, ez náluk a figyelem jele. Musztafa Mukkerman közben meztelenre vetkőzve forgolódott a kamion motorháza előtt, féltonnás testét a meleg hűtőrácshoz dörzsölte. Lassú, akkurátus mozdulatokkal kezdte kihajtogatni magát a hurkaszerű hájrétegekből. Tubarózsaként tárult fel a kamionsofőr teste, majd egy váratlan mozdulattal a combja és a hasa közötti résből, a lágyéka mélyéből előhúzott valakit, és a kamion lökhárítójára ültette. A férfi kétségkívül törpe volt, de erős, mondhatni fejlett példány. Megigazította a zakóját, és vágyakozva nézett a leveses fazékra, bizonyára holtfáradt és éhes lehetett. Musztafa Mukkerman töltött a főzetből a törpének, miközben visszagombolkozott a kezeslábasba, amelyet addig sátorként feszített ki a tisztás fölött. (részlet)

A megszólítás nehézsége
Kettős Mérce, 2015. szeptember 2.
Egy kamasz, egyedül a világban, akkoriban legalábbis ezt hittem. Nekem a baloldal és a liberalizmus politikai értékei, a szociológia nyelve adott méltóságot. Emlékszem Lakatos László előadására az újságíróiskolában, a kilencvenes évek közepén. Lázadás tört ki a teremben, amikor kijelentette, hogy "tehetség nem létezik, csak hozzáférés". Ha valaki sosem lát zongorát, honnan tudhatnánk, hogy milyen zongorista lehetne belőle. Honnan is. (részlet)

Wifi van, de ne legyen
Jelenkor, 2015. augusztus 28.
Egy darabig még maradnak a farönköket szállító kamionok, a mindenfelé szétszórt, omladozó ipari létesítmények. A nem működő szemaforok és az útszéli kurvák. A kürtőskalácsot és mézet árusító bódék a hágók tetején. A meredek lejtőkre épített juhkarámok. A lovas kocsik és a lovas kocsik mellett rohangáló kutyák. Marad a medvenyom a faluszéli sárban. A fák közül váratlanul előbukkanó, kiszámíthatatlan pásztorkutyák. „Azok a legveszélyesebbek, veszélyesebbek a medvénél is” – mondja az egyik házigazdánk, Bodor Anikó. Szerintem Betyár kutya a legveszélyesebb a szomszédos tyúkudvarból. Addig bámultam azt a cuki, fekete foltot a fején, amíg a lábamra nem pisilt. Ez volt a belépőm, húgyszagú vászoncipőben Bodor Ádámhoz. Kezet fogunk, topogunk. „Ezek már a gyimesek, ugye?” – teszem fel az első kérdést, Gyimesfelsőlokon. „Micsoda briliáns következtetés” – szótagolja Bodor Ádám.

Milyen emberek vannak
TASZ, Mondj igent!-kampány, 2015. február 13.
Húszéves koromban az életem egy szánalmas romhalmaz volt. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy férfi vagyok, de nőként szeretnék élni. Néha női ruhákat húztam magamra, a pestlőrinci éjszaka sötétjében botladoztam, a kutyák ugattak, a fülhallgatóban a Godflesh csörlőzött. Sehová nem illettem, a cipő szorított, izzadtam a parókában. Ma már valamivel jobban érzem magam, ha a bőrömben még nem is, de a ruháimban mindenképpen. A parókát kidobtam, teremtettem egy világot magamnak. (részlet)

F, mint férfi
10 igaz történet, 2014. december 19.
Huszonöt éves koromig bírtam. Aztán egy farsangi mulatságon pompomlánynak öltöztem, és tudtam, ez sosem fog elmúlni. Odahaza néha szoknyát húztam, a munkahelyemen soha. Hosszú évtizedek teltek el így. Egy tengeralattjárón dolgoztam, én voltam a kapitány. Három hónapot töltöttem a víz alatt egy szűk vascsőben, mire újra láthattam a napot és a családomat. Nehéz volt megszokni. A tengeralattjárón soha nem volt elég az oxigén. Néhány négyzetméter jutott mindenkinek, a fekhelyünket csak úgy neveztük, koporsó. Egyszer valaki szívrohamot kapott. A testét kénytelenek voltunk a mélyhűtőbe tenni, a fagyasztott marhahús és a zöldségek mellé. Sárgarépa vagyok, kiáltotta egy másik, majd fejest ugrott a tengerészképző harmadik emeleti erkélyéről. (részlet)

Ostrava, a megragadhatatlan város
Jelenkor Online, 2014. november 29.
A trolivezetékeken sárgás fények futnak végig, és ugyanezek a sárgás fények világítják be az utcasarkokat és az ablakokat, a hidakat, a városon átfolyó Ostravice vizét. Egyedül a polgármesteri hivatal óratornya fénylik kékesen az éjszakában. Meg egy nagy doboz, egy furcsa épület a dombtetőn. Már a Keltičkován járunk, száz méterre a szállodától. Letérdelek a macskakövekre, hogy lefényképezzem a világító kockát. Megnyomom a gombot, a gép fókuszál, de mire exponál, az épület váratlanul színt vált. Kék helyett piros. (részlet)

Ez egy stadion, én pedig az edző vagyok
Élet és Irodalom, 2014. május 20.
A gyerekek az apró bányászházakban laknak. Végigmennek a keskeny utcákon, pattogtatják a labdát. A labdák folyton laposak, egy hét alatt leengednek. És fogynak, az egyiket Jenny szaggatta darabokra. Jenny egy pitbull, a pálya melletti udvaron lakik. A házban még kilencen. Nemrég tízen voltak, de a legnagyobb lány férjhez ment vidékre. A gyerekek szerint ez csak mese, Roxit az apja kurvának adta el Hollandiába. Bálint szerint így megy ez a telepen. Van miről beszélgetni két gyakorlat között. Baloghék elkapták Tomit, de nem nagyon verték meg. Jancsi nyert tizennégyezer forintot tippmixen, aztán az egészet elköltötte borítékos sorsjegyre. Zsiráf megütötte az ujját kalapáccsal, majd lyukat fúrt a körmébe, hogy kifolyjon alóla a genny. Dani két hete utcai cipőben jár focizni, mert az apja kiszedte a fűzőt a tornacipőjéből. A faszszopó apám, ahogy Dani emlegeti. Edzés után mindig bekéredzkedik a kocsiba, a házuk előtt kiteszem. Az ablak nyitva, a szoba közepén villanykörte ég. A falról mállik a tapéta, bútor sehol. (részlet)

Ez a végkielégítésem
Megint ott ültek a restiben. A kopasz két Hubertust rendelt. Szomorú szarvas. Miért bámul, és miért nincs teste. Nem akalok balhét, hazaviszünk, a pénz felét megtalthatod. A kopasz suttogott. Kell is a pénz, SH, távkapcsolós tévére. A szomszéd asztalnál dominóztak. A szakállas férfi furcsán nézett rá. A pultosnő a bárszéken ülve telefonált, a lábát keresztbe tette, a haját igazgatta. Telefonáljál csak, ribanc. Te meg visszaadod a pénzem. Belenyúlt az autóstáskába, a pénztárcája megvolt. Tovább beszélgettek. A raccsoló férfinak volt egy lánya, Melissza. Egészségedre. (részlet)

Az igazi meccs
A futballt nem lehet abbahagyni. Alig várom az edzéseket. A srácok is, megőrülnek a labdáért. Nézem őket, ahogy rohannak utána, cseleznek, passzolnak, lőnek. Az egyik farmernadrágban, a másik utcai cipőben. Ez nem a futballakadémiák világa, a bányatelepen kevés a fény, és ezzel a gyerekek is tisztában vannak. Dörzsölt, belevaló srácok, tudják, hol a határ, gyakran átlépnek rajta. (részlet)

Megbotlott a lépcsőn, elesett
A nők egyre közelebb húzódnak egymáshoz. Körülöttük húshegyek tornyosulnak. A legmagasabb férfi váratlanul leguggol az egyik nő elé. A fény megvilágítja a nő arcát, a szája felszakadt, a szeme körül lila karika. A férfi megfogja a nő kezét, nézi, szuggerálja. Úgy tesz, mintha megbocsátásért esedezne, de csak alakoskodik, s ezt a nő is tudja. Eljátsszák a szerepeiket, egyebük nincs. Nyílik a recepciós ablaka. A legmagasabb férfi felpattan, ő adja oda az iratokat. A hölgy megbotlott a lépcsőn, elesett. A hölgy, vagyis a felszakadt szájú nő meg sem rezdül, csak a szájából szivárog tovább a vér. Kísérője az ajkát harapdálja. (részlet)

Óriáskerék
Látó, 2012/7.
Az elefánt trombitálni kezdett. Mintha valaki egy rossz motort próbált volna beindítani, de a gépezet csak morgott, pöfögött. Vagy szekrényeket tologattak valahol, nem lehetett egyértelműen eldönteni. Aztán az elefánt megköszörülte a torkát, és rázendített, a hangjától még a szobrok is életre keltek. Csak benne nem volt élet, egyik lépés a másik után, de mégis hová, miért. Reggel még erőt vett magán, sminkelt, parfümöt fújt magára, körömcipőt húzott. Az kopogott annyira, a tű­sarkú cipő, a légkalapács az agyában. A szél faleveleket fújt szét az utcán. Falevél, búcsúlevél, már nem szeretlek, ne keress. Nyolcvannyolc napja nem kereste. Csak telefonon, de az egy ideje már ki sem csöngött, a megadott számon előfizető nem kapcsolható. Géphang, tubaszó. Az elefánt megint trombitált, a téglafalon túl ott az állatkert. Kip, kop, kopogok, itt vannak az állatok. (részlet)

Pöttyök
Látó, 2012/7.
Magasabb fokozatra állította a konvektort, a fűtőlemezek kattogni kezdtek. Több szólamban, a magasakat mélyek követték, aztán ismét jöttek a magasak és így tovább. A kattogás ritmikus volt, mégsem lehetett felfedezni benne rendszert, hiába számolta az ütemeket. Ha legalább létrejönne valamiféle mintázat, például egy matematikai sorozat vagy egy dallam. De nem, csak kattog és kattog. A szomszédja szerint a konvektor a hőtágulás miatt kattogott. Hőtágulás, még mit nem. Legszívesebben szétszerelte volna a készüléket, de a használati utasítás szerint ez életveszélyes és tilos volt. Nem is tudott aludni azon az éjszakán, csak forgolódott az ágyban. Életveszély, korábban még soha nem volt életveszélyben. (részlet)

18 500 tonna vasbeton
Élet és Irodalom, 2011. november 4.
Közelebb lépek a korláthoz, rágyújtok egy cigarettára. Az égbolt felhőkbe burkolózik, némelyiket akár el is érhetném az ujjaimmal. A teljes szélcsendben csak a sípolást hallom. Az alumíniumvázon száz meg száz karcolás, harminc év alatt volt időm elolvasni mindegyiket. Szerelmes üzenetek, nők és futballklubok nevei, gyűlöletkitörések, segélykiáltások. A korláton túl a terasz nem ér véget. A tartóoszlopok között fél méter széles betongyűrű öleli körül az épületet. A mélység csak azután következik. A betonszirtek megőrizték a múltat, rovátkákat, jelöléseket, az építőmunkások cipőtalpának lenyomatait. Vannak friss nyomok is. A városban mindenki ismer valakit, aki innen vetette magát a mélybe. A maradványaikat hamar elszállítják, de lábnyomukat a nap lassan beleégeti a terasz betonjába. (részlet)

Aztán megint vége lett
Jelenkor, 2011/4.
Minden nyirkos, ködös, cseppfolyós. A tárgyakat lassan-lassan elemészti a pára és a por. A seprűnyél penészes, a kerítéslécek korhadnak, a tetőcserepek nyákosan csillognak, mielőtt végleg elfeketednének. Aztán a földre szállt felhőket szétkergeti a szél, vakítanak a kontúrok, a színek kiélesednek. Tündérek fogócskáznak a meddőhányók dűnéi között, a legkisebb királyfi a tárnák labirintusában bolyong, az árokparton béka ugrándozik, királylányra várva. Az élet halvány nyomai. Ruhaszárító kötelek a fákra aggatva, a verandán kifeszítve. Tócsa, cipőnyomban. Pirosra festett ablakkeretek, színes Daciák. Villanyoszlopra drótozott táblák, balra a mofetták, jobbra a sífelvonó, előre semmi. Százéves villák, tornyokkal, fagerendázattal, fafaragványokkal. Egy hosszúkás épület, eladó. A vakolat lehullott, a telefonszám utolsó számjegyeivel együtt. Üvegcsonkok az ablakkeretekben, üvegszilánkok, cserépmaradványok a fűben. A lapulevél az ablakig ér, a sárgára és vörösre festett helyiségben egymáshoz csavarozott moziszékek mállanak. A villanykapcsolókat és konnektorokat kiszerelték a falból. Az ablakkereten át egy domboldalra látni, villanyoszlop dülöngél a méteres gazban. Vakít a fényesség, kint minden kifehéredik, belül minden elfeketül. Minden szürke. (részlet)



Kiállításmegnyitók

A nő a vízben
Megnyitóbeszéd Varga Rita JÁTÉK Imaginációk című kiállításához (PTE Zsolnay Negyed)
(Saját blogbejegyzés, 2017. május 19.)

A terrorbabás projekt az Ofélia-sorozat ellentéte. Itt nincs mit megmenteni, itt pusztítani kell. Színes ruhákba öltöztetett babák tipegnek a számukra emelt kifutón. Paks, főtér, háttérben egy nejlonszatyros néni. A babák kezében mikrofon, a szájukhoz emelik, majd leengedik, oda, vissza, ritmikusan. Közben mindegyikből valami zene csörömpöl. Teljes kakofónia, a babák néha egymásnak ütköznek. Csak a petárdák fel ne robbanjanak. Vagy mégis. Ezek a babák mintha az összes női sztereotípiát egyszerre akarnák megtestesíteni, ezért Varga Rita kivégzi őket. Az elsőt elüti egy autó, a másodikat elviszi a víz, a harmadik kigyullad, a negyedik öngyilkos merénylőként felrobban, az ötödiket felrobbantják, a hatodik felrobbantja a hetediket, a nyolcadik utas a halál. Laura Palmer a Dunán, Mohács felé. A Vaskapunál találkozik néhány szomorú vizával, százéves példányok, a zsilip innenső oldalán rekedtek. A néni megköszöni az élményt, a nejlonzacskó zizeg a kezében, talán egy paksi ponty rúgkapál benne, jobbra el. (részlet)

Otthon a hiábavalóságban
Megnyitóbeszéd a BÁZIS Szobrász Egyesület STANDBY című kiállításához (m21 Galéria)
Jelenkor, 2017. február 6.
Abban a pillanatban rájöttem, hogy miről szólnak ezek a munkák, amelyek körülvesznek bennünket. Az otthon kereséséről. Vannak, akik otthont találnak maguknak, mások elveszítik azt, de valójában mindannyian ugyanazt tesszük, erről szól az életünk, az otthonunk folyamatos kereséséről, ennek a keresésnek a hiábavalóságáról. A BÁZIS Szobrász Egyesület tagjai pedig most megmutatják nekünk azt, hogy a művészet eszközeivel otthont találhatunk a hiábavalóságban is. (részlet)

A veszély elkerülése
Megnyitóbeszéd Szarka Zoltán Ahogy te rá című fotókiállításához (Ördögkatlan Fesztivál, Nagyharsány)
Saját blogbejegyzés, 2015. augusztus 10.
"Ahogy te rá", így hangzik a kiállítás címe. A megszólítás elsősorban hozzánk, nézőkhöz szól. Történetek jutnak eszünkbe, asszociálunk, elképzelünk. Arra talán nem is gondolunk, hogy ezek az arcok valójában nem velünk néznek szembe, hanem a fotóssal. A képek készítője egy szociális csomagküldő szolgálat munkatársaként járja az országot Karádtól Tornanádaskáig. Az a természetesség, egyszerűség és intimitás, amit ezek a képek kifejeznek, megmutatják a szereplők és fotók készítőjének egymás közötti viszonyát is. (részlet)

Zanza
Megnyitóbeszéd a Fiatal Fotóművészek Egyesületének kiállításán (Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum)
Saját blogbejegyzés, 2015. július 1.
Nézem Torgyánt. Nézi a monitort, a képernyőn szélesre nyílott pina. Meztelenül áll az ajtófélfának dőlve, vörösboros pohárral a kezében. Nem tűnik boldognak. Megnyugvást csak akkor fedezek fel az arcán, amikor a csipkefüggönyön keresztül bámul ki az ablakon. Szemben panelházak, a földszinteken kocsmák és százforintos boltok. A parkolóban Szamara­roncsok és feltuningolt, rohadó Hondák. A szebb élet reménye valamikor Torgyán előtt is felcsillant. De a szebb élet utáni kétségbeesett reményt jelképezi a temetői művirág, a Happiness Book boldogságkereső gyakorlatainak sora, a Skype­beszélgetés során lefényképezett monitorképekből létrehozott virtuális napló és a jivaro indiánok által harci díszként viselt zsugorított emberfej is. Mind boldogtalanok vagyunk,szebb életről álmodunk. Ne szégyelljük. (részlet)

Kiszakadt szív, leszakadt kar
Ékszerkiállítás az Ezüstláz Galériában
Saját blogbejegyzés, 2014. július 23.
De ha beleesünk, az se baj. Jön majd egy tehetséges művész, összekanalazza a testünket, porcelánba önti. Itt egy láb, ott egy kar, emitt a fej, felfűzve egy zsinegre. Valaki más meg a nyakába akasztja, boldog lesz vele. (részlet)


2flekken rovat a Literán

Lassan megismerem a járást
(Pécs, Melinda utca), 2016. április 6.
Írhattam volna politikai tárcákat. Például arról, hogy rosszul vagyok a kenetteljes toleranciakultusztól. Hogy csak a saját másságunk iránt várjuk el a tiszteletet, a másik másságától meg be vagyunk szarva, a másik mássága fenyeget bennünket. Hogy a haverjainkkal szemben elnézők vagyunk, nekik jár egy következő esély, ellenfeleink viszont minden ballépésükkel azonnal leírják magukat, egy életre. Hogy mindent kiröhögünk, de nagyon jól tudjuk, mikor kell szipogni. Kettősmércézők kettős mércéje.

Negyven
(Túrkeve, strand), 2016. március 1.
Már csak másfél óra van hátra ebből a napból, túl leszek rajta. Néhányan biztattak, azt írták, ezután minden jobb lesz, megkönnyebbülök, ez egészen biztos. A pálinka égeti a torkomat, újra megakad a szemem egy fényképen. Magamat látom rajta huszonöt évesen, kezemben egy csecsemővel. Pedig az anyám az, engem tart az ölében.

Holnap is van nap
(Sikaszó), 2016. január 31.
Valahonnan előkerül egy utánfutó, fahasábokkal megrakodva. Akkor most átmegyünk Csumihoz, a csendőrök már alukálnak, harsogja Tamás. Azonnal kijózanodom. Ez már Katának is sok, elmegy aludni a kétszáz négyzetméteres házba. Ildikó a szamurájt vezeti, én a quadot. Fél liter pálinkát ittam, a román börtönkosztra gondolok. Tamás felül mögém a motorra, a felsőteste a hátamhoz simul. Átkarol, együtt fogjuk a kormányt. A dzsip üvegén keresztül is látom, ahogy Ildikó szeme szikrázik a sötétben. Bennünket bámul, közben idegesen markolássza a sebességváltót.

Ez volt a karácsony
(31-es út), 2016. január 4.
Hogy mi volt régen. Az aranykor, a nyolcvanas évek, üdülések a Balatonon, néhány nyugat-európai út, Svájc, Bécs. Ment az a Wartburg száznegyvennel is a német autópályán. A kilencvenes évek közepén havi százezer forintos fizetés. Most ötvenkétezret kapok a közmunkára. A pulóverével babrál, lerázza a hamut a cipőjéről. Benyálazza az ujjait, dörzsöli velük a fekete műbőrt. Most tisztítottam ki, ebben mentem fel Budapestre. Ez volt itt a közmunkások jutalma, elvittek bennünket a parlamentbe.

Unikum vagy, egészségedre
(Pécs, Tettye), 2015. december 6.
Gyerekkoromban folyton gúnyolódtak rajtam. Állandóan kirekesztettek mindenhonnan. Rémálom volt az egész, de amióta Mensa-tag vagyok Pécsen, végre egy jó közösséghez tartozom. Te is gyere el egyszer, ott biztosan befogadnak, folytatja Robi. Fodor Gábor is elhívott a liberális klubba, fogalmam sincs, honnan veszik ezeket.

Tapogatózom, keresem a kijáratot
(Pécs, Lyceum utca – Nagyflórián utca – Király utca sarok), 2015. november 8.
A kávézóban a szokásos arcok. Minden szokásos, én is a szokásos vagyok. Leülök a sarokba, a konnektor mellé, kell az energia. Előttem az öreg rocker nyomkodja a Facebookot. Metálvilla, bőrnadrág, koponyás karkötő. Felrakom én is a fejhallgatót, a torzított gitár elnyomja az elektrót. A számítógép üdvözöl, kezdjük a kitömött madárral. Bakcsó az, nem vöcsök, népi nevén vakvarjú. Ő az, felismerem a csőréről.

Emberiességi okok
(Pécsbánya, István-akna), 2015. október 12. 
"Megragadom a kormányt, úgy kapaszkodok bele, ahogy ebbe a mondatba szeretném, hogy mindannyian kapaszkodjunk. Hogy észrevegyük, nemcsak azok iránt tartozunk megértéssel, akiket ismerünk, akikhez hasonlítunk. Akiket könnyű megérteni, mert onnan jönnek, és úgy gondolkodnak, ahogy mi. Újra ember vagyok, ember a gépben. Száztíz, száz, leveszem a lábam a gázról." (részlet)

Műanyag jelzőbóják a tengeren  

(Pécs-Külváros, vasútállomás), 2015. szeptember 6. 
"A határ már nem hipszterek és cserkészek, libsik és nackók között húzódik. Az emberség, a szolidaritás minimuma húzott közénk éles választóvonalat. Aki ezt nem érti, arról nem kell tudomást vennünk. Senkit nem kell meggyőznünk, csak ki kell szállnunk a gyűlöletspirálból, és fel kell építeni, aztán tágítani a magunk kis közösségeit. Mert ne feledjük, a szégyen a miénk is, nemcsak az emberiességet tagadóké." (részlet)

Ott megy a palimadár, LOL  

(Pécs, Széchenyi tér), 2015. augusztus 13. 
"Ugrálnak mellettem a verebek, páros lábon szökdelés. A galambok totyognak a betonon, néznek. A tér összes madara engem követ, követik a blúzomat, felismerték a tukánt. Az őserdei rokont. A nagy orromat, a tukán csőrét, a nézését meg a járását. Sok a lépcső, le ne guruljak a magas sarkúban. Gimnazista hipszterek főnek a betonpadon, nagyon drukkolnak. Lesz téma, ha kimegyek a képből. Addig sem a telefonjukat nyomkodják. Vagy igen. Már fel is töltötték a rólam készült fotót a Facebookra. Ott megy a palimadár, LOL." (részlet)

Aki fél, az gyűlöl  

(Budapest, Angyal utca), 2015. július 13. 
"A giroszos messziről bámul, húsvágó késsel a kezében áll az üzlet előtt. Átmegyek a túloldalra, elképzelem, ahogy elindul utánam. Rosszarcú arabnak látszik. Aki fél, az gyűlöl. Én rettegek. A másik oldalon két bézbólsapkás, bermudanadrágos srác közeledik. Nagyon remélem, hogy szlemmerek, ilyet se kívántam még magamnak. Tudom, hogy a gyengék és az elesettek oldalán álltok, csak a kocsimig kísérjetek el. Szlemben mondom el, ha kell, csak védjetek meg." (részlet)

Négy fal között 
(Pécs, Kisflórián utca), 2015. június 14.
"Nyolcéves lehettem, amikor először láttam női ruhába öltözött férfit a televízióban. Máshol nem lehetett, a nyolcvanas évek elején jártunk. Bilincsben vezették el egy rendőrségi őrszobából. Korán megtanultam, hogy jobb, ha csendben maradok. Teljes defenzíva, megszoktam. Négy fal. Transznemű kamaszként az élet, Pestlőrinc felett az ég, szürkeség." 
(részlet)


Egyematisziveteket
(Pécs, Szántó Kovács János utca), 2015. május 18. 
A nő elengedi a gyereket, a kislány tipegni kezd a fényesre csiszolt kövezeten. Az anyja hosszan néz utána, közben megkérdezi, hogy én szültem-e már gyereket. Csak ingatom a fejemet, nem szólalok meg. Legszívesebben kiállnék a Széchenyi térre, és elkiáltanám magam, hogy a cigányok többsége rendes ember, folytatja színtelen hangon. A háttérben gitár duruzsol, a dobozból kilöttyen a kóla, rá a ruhámra. A kislány megáll az italautomata előtt, a színes gombokat nyomkodja. (részlet)

Arról, hogy futballstadion
(Felcsút, Puskás Ferenc utca), 2015. április 20.
Mi jut eszembe először arról, hogy futballstadion? A lépcsőzés. Fekete Tisza-cipőben szökdelek fölfelé a lépcsőn. Gumistoplis, apám szerzi a Fabulon szertárosától, cserepes virágokat ad érte. Így könnyebb, a menők összevissza csúszkálnak a csavarosban. A legfelső szinten egy pillanatra megállok, lenézek az üres B-Középre. Amikor labdát szedünk, innen dobálják közénk a petárdákat meg a pénztárgépszalagokat. Attól félek, hogy az egyik petárda mellettem robban fel. Megsüketülök, leszakad a lábam, nem lehetek focista. (részlet)

Vagonsötét
(Pécs, Edison utca), 2015. március 22. 
Laura Palmert egy olyan vagonban ölte meg az apja, mint amilyenek ezek a sötétbarna teherkocsik. Egyikük sem lepődött meg ezen, amikor tükörbe néztek, előre látták a sorsukat. Aztán a süvítés minden hangot elnyomott, a fenyőfákat szaggatta a szél. (részlet)



Netnaplók a Literán

Pirosközeli pink
2011. augusztus 21.
Ez a vatta már olyan, mintha véres lenne. Hamar megszárad, összezsugorodik a nedvességtől. Véres vatták kettő, micsoda pornófilmcím lenne. Vagy véres pamacsok, Kafka után, a fegyencgyarmaton. A tökéletes kivégzőgép, amiben a borona tűhegyei az elítélt bőrébe írják az általa megszegett parancsot. Az áldozat vattaágyon fekszik, szájában szőrlabda. Be is dobom a szemétkosárba a vattát, jöhet a következő, folytassuk. Mielőtt focizni megyek, általában lemosom a lábujjaimról a körömlakkot. Mondjuk, úgyis mindenki tudja, hogy merre hány méter, Pécs kis város. De azért a tusolóban hülyén érezném magam pinkre festett körmökkel. Még valaki azt hinné, hogy ráhajtok, amikor nevetek a viccén. Tibor például eleinte furcsán nézett. Aztán egyszer, amikor a többiektől lemaradva sétáltunk át a tornateremmel szemközti kocsmába, annyit mondott, láttalak a tévében, jó volt, de beszélhettél volna többet. Azt hiszem, Tibort nem zaklatná fel a pink lakk. Sokkal inkább idegesíti, ha rossz ütemben passzolok neki. Akkor megáll, széttárja a kezét és méltatlankodik. Néha még foci után, sörözés közben is duzzog emiatt. (részlet)

Krizantémok
2011. augusztus 20.
Miközben írom a netnaplókat, azzal szembesülök, hogy a legtöbb dolgot, ami velem történik, nem szívesen osztanám meg mindenkivel. Vagy nem is érdemes. Elvégre miért érdekelné az olvasót, hogy a telefonban összevesztem apámmal. Szerinte a krizantém az krizantén, szerintem pedig krizantém. Mondanám neki, hogy nézze meg az interneten, de neki csak egy Videoton tévéje van, négy csatornával. Meg az emlékei a nyolcvanas évekből, amikor még minden szép és jó volt. Kerek egész. Vagy írjam meg azt, hogy délelőtt lementem a pincébe a biciklipumpáért, de nem találtam, és amikor visszamentem érte a lakásba, akkor rájöttem, hogy hol felejtettem el megnézni a pincében, és amikor visszamentem a pincébe, hogy megnézzem ott, ahol korábban elfelejtettem, akkor vissza kellett mennem a lakásba, mert az asztalon hagytam a pincekulcsot? Két és fél emelet szorozva néggyel, az tíz. Végül gyalog mentem krizantémot szedni a kerek erdőbe. Láttam egy harkályt és egy búbos bankát. (részlet)

Zombi vagyok
2011. augusztus 19.
A reggeli kávé mellé a város panorámája. Havihegy felől kék az ég. A Tenkes felől zöld az erdő. A kabócák és a tücskök alszanak, a gerléket már tegnap sem láttam. Délelőtt zenét hallgatok a netnapló miatt. Órákig tart, mire elkészül a szöveg. Még háromszor annyi zenét linkeltem volna, vagy üzentem volna másoknak is a Literapostával. Majd legközelebb. Iszonyú a hőség. Egy hónap után újra bekapcsolom a ventilátort, de rögtön fázni kezdek tőle. Izzadok, didergek. Nincs időm rendes ebédre. Marad a csípős bivalykolbász, rozskenyérrel, paprikával és a maradék Anikósajttal. Találok az üveg alján két szem olivát, beosztom. A bivalykolbász marha jó. Délután tördelés. A nyugati szociáldemokrácia dilemmái, hamarosan a boltokban. Kétszázötvennyolc lábjegyzet, kétszáztíz oldal, bibliográfiával. A híg sorokat majd a végén tömörítem. Jojózik a szemem, aztán könnyezni kezd. Pollenszűrős szúnyogháló, naná. (részlet)

Play
2011. augusztus 18.
Zenei szempontból a tévé is totális csőd. Az MTV-t átugorhatjuk, és most a VH1-on sincs éppen Freddie Mercury toplista. A Simpson-család zseniális, a délutáni részben a katolikusok és a protestánsok harcolnak Bartért. Marge álmában megjelenik a katolikus mennyország, mindenki Flatleyre táncol. Rémálom. De micsoda bőrnadrág! Az egészet a Discovery Channel műsorreklámja menti meg. Kígyók kígyóznak, támadnak, harapnak, mérget lövellnek. A háttérzene Alice Cooper, haha, ugye tudják, melyik számról van szó. Elárulom: Poison. Your blood like ice, zseniális, százszor jobb, mint az MTV. (részlet)

A gerlék eltűnnek
2011. augusztus 17.
A szemközti fán gerlepár fészkel, a fiókák nemrég keltek ki a tojásból. Egyik faágról a másikra repülnek. Csattogó szárnyakkal kalimpálnak a levegőben, hangos burukkolással landolnak. Aztán zavartan ingatják a fejüket. Időnként feltámad a szél, a fák koronái között orkánként süvít. A falevelek susogása elnyomja a város zaját. Több nap is beletelt, mire felsöpörtem az erkélyen az összetört pohár szilánkjait. Majdnem két éve lakom itt. A faliórát még mindig nem csavaroztam fel a helyére, azóta porosodik a könyvespolc tetején. Az idő egyre lassabban múlik. Továbbkapcsolok. Futballmeccs, piros mezesek a fehér mezesek ellen. Valakit fejen talál a labda. Tovább. Állatkórház, Alaszka, zebracsorda, horoszkóp, gengszterfilm. Monoszkóp. A neved világoskék betűkkel. Ha írsz, alul mozogni kezd egy ceruza. Vagy narancssárgán villog a tálca. Ha becsukom a szemem, ez a villogás még sokáig ott marad előttem. A szoba közepén nagyobbat kell lépnem, a parketta nyikorog. Az alattam lakókat zavarja a nyikorgás. A szemközti házban lakók balett-táncosnak hisznek. Karácsonyra kaptam egy búgócsigát. Néha elindítom, és nézem, ahogy a bohócokból álló zenekar tagjai eszeveszett pörgésbe kezdenek. Eltévesztem a kijáratot a körforgalomban. Körbemegyek, és csak másodjára fordulok ki a helyes irányba. Csak felfelé, tovább. Végig a kanyargós utcán, balra a város panorámája, a város fényei. Jobbra fenyőfák suttognak. Csokipapír a kesztyűtartóban, nem én szeretem a Balaton szeletet. A pollen égeti a szememet, könnyezem. Felkanyarodok az üres telekre, kikerülöm a betonkeverőt. Szakadék alattam, csillagos ég fölöttem. Itt hallgattuk először együtt a kocsiban a My Bloody Valentine-t. (részlet)

Foci, futball, calcio
2011. augusztus 16.
Persze, még én is láttam jó magyar focit. A Verebes-féle Rába ETO-ról halvány emlékeim vannak, csak a Dinamo Minszk elleni 3:6 ne lett volna. Verebes tényleg mágus volt, akkoriban még nem fotelből nézte a meccset, mint a Vasasnál, és nem is nevezte volna Európa-klasszisnak Klausz Lászlót. Vagy ott volt a Békéscsaba aranycsapata, Szarvassal, Kulcsárral, Árgyelánnal. A Fradi elleni 5:2-t Ózdon láttam, a kocsmában egy eszét vesztett tata kaffogott mögöttem. A Tyeksztyilscsik Kamisin elleni meccset rádión hallgattuk, apám fusiban fát vágott a Szilágyi Erzsébet fasoron. A motoros fűrész elnyomta a Sokol sistergését, de nem is baj, 6:1 lett a vége az oroszoknak. Pásztor volt az év edzője, még akkor is, ha volt olyan bajnoki, amikor nem tudta a román cserejátékos nevét. Ezen a héten igazoltuk, nem tudom, hogy hívják, valahogy így válaszolt a tévériporter kérdésére. Fradi-meccsre is jó volt járni a kilencvenes évek elején. Az UTE elleni idegenbeli 5:0 után (emlékszik még valaki Szenes Sándorra?) jött a következő bajnoki, az Üllői úton. A korlátokon is szurkolók csüngtek. Vártuk a futballcsodát, hogy a Fradi megint nagy lesz, mint régen. Aztán a Tatabánya győzött 2:1-re. (részlet)

Neonok
2011. augusztus 15.
Egy csapatba kerülök a kopasszal meg Ferivel. Három cigány a három magyar ellen, ez jó, röhög a túloldalon Ati. Rögtön letalpalom. Hagyjad már, ez kell is neki, mondja a kopasz, miközben szabadkozom. Nem volt direkt, csak elkéstem. Az ellenfél legjobbja a kalácsképű cigánygyerek, Don Corleone. Kicsit szégyenkezve mutatkozik be, tényleg elég hülye név. De még nincs vége, a harmadikat, Rámbónak hívják, nyolcéves. Aki hiányzik: Lakatos Alendölon. Don Corleone pengésen flikk-flakkol, kár, hogy minden passzát le lehet olvasni, 4:0, 5:0. A hatodikat dropból lövöm, az üres kapuba. Két hete a Balatonon ugyanez nem sikerült, majdnem kirúgtam a labdát a parkolóba, aztán inkább elköszöntem. Égő volt. A hetedik Ferié. Lehasal a betonra, a gólvonalról fejel. Belőle sem lesz futballista, pedig a PMFC-ben játszik. Én meg a PVSK-ban bokszolok, dörmögi Don Corleone. (részlet)

Küldje el újra, júniusban hoznánk
2011. május 14.
Elő kellene keresni valahonnan valaki szövegét, most még a neve sem jut eszembe. Senki sem találja a levelek között, a kukában sincs. A kézirat meg itt a táskámban, szerkesztői javításokkal. Ráadásul szombaton kiesett az MTK az NB I-ből. Kellene írni erről valamit. Statisztikákat előbányászni, emlékeket a múltból. Aztán visszavezetni néhány szerzői korrektúrát, csak néhány javítás az egész. És azt a történetet is hetek óta meg akarom írni a koldusról, akinek végül nem adtam oda az ötvenest. Zöldre váltott a lámpa, indulni kellett. Pedig még futott is a kocsi után, látta, hogy a táskában kotorászok. Szegény. Tényleg, azt sem tudom, ki a mai ügyeletesünk. Nem ártana ellenőrizni a híreket sem. Összegezni, elemezni, az új kollégák még nem beszélik a focitipp nyelvét. Hogy állunk a Hírstarton? Sehogy. „Hetente robbant óriásbombákat a magyar kormány”, „Gyógyszereken él a TV2 egykori híradósa”, „Szopómozgás, IV. Béla: érettségi az FN-en”, ma ezek mennek, de azért se linkelek. (részlet)

Költözés
2011. május 10.
Mindenki hazament. Egyedül maradtam az épületben. Három szint, húsz, harminc helyiség. Felveszem a cipőmet, sétálni indulok. A folyosón félhomály, süppedős szőnyegek, márványzat, aranyozás, intarzia. Bekukucskálok egy-egy ajtón. Az egyik irodában emberméretű széf, a másikban papírrepülő az asztalon. A ház teljesen elhagyott. Néhány hete rajtunk kívül mindenkit kiköltöztettek az épületből. Éppen akkor, amikor eldöntöttem, hogy hetente kétszer bejárok a szerkesztőségbe. Szellemként kísértek, láncot húzok magam után, az elvarázsolt kastély kulcscsomóját. Papírgalacsinba csomagoljuk, mielőtt ledobnánk egymásnak az ablakból, hogy ne üssön akkorát. A főbejáraton lakat, csak a hátsó ajtót használhatjuk, két kulcskészletet kaptunk hozzá. Több kulcs egyáltalán nincs. A konyhában füstszagú függöny, a kávé és a cukor műanyag dobozokban. Cigarettacsikkek a hamutartóban, egy zacskós tej levágott sarka a mosogatótál peremén. Emberi életformára utaló határozott nyomok. Kinyitom az ablakot. A szemközti ház erkélyén egy férfi cigarettázik. Az erkély korlátján kis, piros papírszélforgók pörögnek. Az ég, legalábbis, ami látszik belőle, felhőtlen, kék. Napfénycsík a konyhapulton. A szűk utcákban felerősödik a gyerekzsivaj, a toronyóra eljátssza az ismerős dallamot. Nem tudom megfogalmazni, mit érzek. (részlet)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése