Megnyitóbeszéd Szarka
Zoltán Ahogy te rá című fotókiállításához (Ördögkatlan Fesztivál, Nagyharsány)
Amikor először megláttam
Szarka Zoltán fényképeit, rögtön az a szó jutott eszembe: veszély. Fekete-fehér
portréfotókat látunk, amelyek nyilvánvalóan szegény falusi környezetben
készültek, a legtöbb képen cigány származású fotóalanyok néznek bele a
kamerába. Ez a műfaj veszélyes. Jól ismerjük a bulvárhíradók és a képes
magazinok közhelyes, hatásvadász fotóit, amelyekről üvölt az emberi
megalázottság és kirekesztettség. A felvételeken szereplőknek nincs
személyiségük. Valójában csak egy feladatuk van: illusztrálni azt a reménytelen
állapotot, amelyben egyre többen osztoznak a közvetlen szomszédságunkban. A
gyerekek sokan vannak, többnyire nincs rajtuk ruha vagy csak egy szakadt ing,
mutatóba. A fiatal anyuka a csecsemőjét szoptatja, az apa feltűrt
tréningnadrágban ül az asztalra támaszkodva. Girhes macska fekszik az ablakpárkányon.
Hány ilyet láttunk már.
A kulisszák, persze, itt
is árulkodók. Azokon a fotókon, amelyek megmutatják a szereplők hátterét, a
szegénység jelei mutatkoznak. A falakon hajszálvékony repedések, a redőny
féloldalt dőlve ereszkedik alá, a tűzhely ragad a kosztól. Ezek a kulisszák
azonban láthatatlanok, alig vesszük észre, szinte keresnünk kell őket, nem
tolakodnak az arcunkba. Szarka Zoltán képei kikerülik azt a csapdát, hogy
minduntalan szembesüljünk azzal az ellentéttel, amelyet a lehangoló környezet
és az ártatlan emberi tekintetek közötti éles kontraszt kínálna. Nincs
lehetőségünk észrevétlenül belecsúszni abba a szerepbe, hogy elkezdjük sajnálni
ezeket az embereket. A szegényeket, akiknek ilyen körülmények között kell
élniük, akik ennél többet, jobbat érdemelnének. A tűzhely előtt álló fiatal
pár, a kerítésnél nyújtózkodó kislány, a jégkrémbe beleharapó kisfiú, a fotós,
a néző, mind egyformák és egyenrangúak vagyunk, a fotók sokkal inkább ezt az
olvasatot nyújtják számunkra.
A veszély kikerülése
azonban újabb veszélyt rejt magában. Ezeken a képeken az érzelmek dominálnak.
Almaszedő kislányok állnak egymás mellett, az egyik kezében műanyag vödör, a
másik az almás zsákot tartja. Az anyuka megsimogatja kisfia arcát, aki a
bicikli csomagtartóján ül. Kislány áll a szélben, a hajában virágmintás
fejdísz, a csuklóján strasszkövekkel díszített karóra, csillog a fülbevalója,
kezében hosszú szőrű kiskutya. Az emberek egymásba karolnak, szorítják a
kerítéslécet, az ágytakarót, átjárja a fotókat a bensőségesség és a testiség.
Olyan jó lenne, ha mi is megsimogathatnánk azt a szőrös kiskutyát. Talán a
falusi környezet, a természet közelsége teszi, hogy így meg kell szakadnia a
szívnek a szépségtől. Mennyire máshogy mutatnának ugyanezek az arcok a VIII.
kerületben, mondjuk, a Horváth Mihály téri kapualjakban vagy a Magdolna utca
macskakövein. Itt az egyik kép háttereként rózsabokrot látunk, a másiknál a fa
árnyékában pihenő férfit, a harmadiknál a kép előterében meghúzódó
villanykábelek ívelik át az erdőt és a faluszéli házakat. Mégsem telítődünk túl
az érzelmektől. A Boldogság című
képen négy nőt látunk, mindannyian másfelé néznek, az egyik kislány csukott
szemmel mosolyog. Vagy ott az Öregember
kutyával. Elsőre a szalmakalapos bácsi tekintetén időzünk, s csak később
vesszük észre a lábai között furcsán tekergő kiskutyát. Dinamika és esetlenség,
ezek az eszközök olyan többletet adnak hozzá Szarka Zoltán fotóihoz, ami miatt
ezek a fotók szépek, de nem giccsesek.
A szociális vonatkozást
azonban így sem kerülhetjük meg. Lehet-e szép az a fotó, amely, minden művészi
finomsága ellenére, mégiscsak a szegénységet ábrázolja? Lehet-e
lelkiismeretfurdalás nélkül rátekinteni ezekre a képekre? Kimegyünk a telepre,
felmérjük az ott élők helyzetét, kérdéseket teszünk fel, narratív interjúkat
készítünk. Közösségi programokat szervezünk, kirándulást, falunapot,
divatbemutatót, színesre festjük a művelődési ház épületét. Felhúzzuk a
műszálas mezt, nyakunkba vesszük a sípot, megtartjuk a futballedzést a
kölyköknek. Összegyűjtjük, elszállítjuk és szétosztjuk a segélycsomagokat.
Aztán hazamegyünk, a fotókon szereplők viszont ott maradnak. Pedig valahová ők
is mennének. Ha csak a pólóikon szereplő feliratokat (Spidermen, Batman, Star
Wars) nézzük, akkor biztosan. Erre mégis nekik van a legkevésbé lehetőségük.
Talán a legmegindítóbb A szent család
című, szárnyasoltárt idéző fénykép, amelyen egy férfit látunk, az ágy szélén
ül. A profilja a mellette lévő tükrös szekrényből köszön vissza ránk, mögötte
faliszőnyeg, rajta glóriák, galambok. A szent család. A szekrényen
asztmagyógyszerek, a sarokban oxigénpalack. A szegénység betegség. Nehéz
meggyógyulni, a gyerekek egész télen náthásak, az éhezés miatt
nyelőcsőszűkületben szenvednek, a felnőttek korábban halnak.
"Ahogy te rá",
így hangzik a kiállítás címe. A megszólítás elsősorban hozzánk, nézőkhöz szól.
Történetek jutnak eszünkbe, asszociálunk, elképzelünk. Arra talán nem is
gondolunk, hogy ezek az arcok valójában nem velünk néznek szembe, hanem a
fotóssal. A képek készítője egy szociális csomagküldő szolgálat munkatársaként
járja az országot Karádtól Tornanádaskáig. Az a természetesség, egyszerűség és
intimitás, amit ezek a képek kifejeznek, megmutatják a szereplők és fotók
készítőjének egymás közötti viszonyát is. Innen nézve a portrékiállítás
megtekintése révén nemcsak a fotóalanyok mindennapi életébe nyerhetünk
bepillantást, hanem közelebb kerülünk a szerzőhöz, Szarka Zoltánhoz is. Aligha
távozik valaki úgy innen, hogy ne irigyelné azt a békességet, ahogy ő az
emberekre tekint.
