Öltöny, narancs, betontömb

Az utazós ősz után lassú, szürke télre készültem, de november közepétől is pörgött az élet. Összefoglaló a párizsi események sokkja közepette.

Három hét alatt három megjelenésem is volt az Irodalmi Centrifuga blogján. A kedvemért létrehoztak egy új rovatot is: az X-MEN és a FEM-X után egyedül foglaltam el az FM-X-et. Én sem értem teljesen. A bemutatkozást követő interjú elég jól sikerült, a kérdéseket Mán-Várhegyi Rékának köszönhettem. Ezt követte a harmadik rész, Görföl Balázs barátom egészen megható szövege. (A felkérés direkt úgy szólt, hogy egy hozzám és az irodalomhoz egyaránt közel álló személy mutassa be a szerzőt.)

A folytatásban: a nemi senkiföldjén. A József Attila Kör és a Mr. Sale öltönyüzlet által közösen kiadott kötethez öltönyt kellett volna húznom, s mivel kosztümöt nem lehetett, így zakóban tüntettem, amit senki sem vett észre. Mármint a tüntetést. A fotót Bach Máté készítette a Duna-parton, kösz! Az ízléses kiadványban (terv: Szabó Imola Julianna) az Inkognitó egyik részlete jelent meg. A bemutató hangulatos volt, sok kicsi szardínia az öltönyboltban.

És még mindig transztematika. Az Amnesty International (AI) jóvoltából – kilenc magyar író, többek között Dragomán György, Parti Nagy Lajos és Simon Márton mellett, őket is érdemes elolvasni – egy norvég transznemű történetének feldolgozására kaptam felkérést. Igazán élveztem az írást, a főszereplő dilemmáival nem volt nehéz azonosulnom. Minden tiszteletem az övé, John Jeanette Solstad Remøé, aki egész életét „inkognitóban” élte le. Férfi testben. Tengeralattjáró-kapitányként. A szöveg címe: F, mint férfi. (Az akció sikeresnek bizonyult, a szövegek révén az AI minden korábbinál több embert ösztönzött cselekvésre, a diszkrimináció ellen tiltakozó Levélíró Maratonhoz idén 8082-en csatlakoztak Magyarországról.)

Decemberben megjelent két komoly kritika a könyvről a miskolci Műút folyóiratban. Nagy Boglárka és Balázs Imre József alapos és érzékeny szövegeit élvezet volt olvasni. Mint ahogy élvezet volt hallgatni Dánél Móna előadását is a regényről a Borbély Szilárd emlékének szentelt, s a 2000 folyóirat által szervezett budapesti Szegénységkonferencián. Remélem, hogy az előadás hamarosan nyomtatott formában is megjelenik. Ezek mellett felkerült a felvidéki Irodalmi Szemle archívumába két másik kritika is, Csillag Lajos és Paszmár Lívia írása is a kötetről, amelyek a lap októberi számában jelentek meg.

Év vége: a listák ideje. A Magyar Narancs irodalmi sikerlistáján (Minimum tizenegyes) az év második felében kiadott könyvek között az Aludnod kellene az ötödik helyen végzett (Kertész Imre és Esterházy Péter friss kötete közé beékelődve, a dobogón: Péterfy, Dragomán, Térey). A Narancsban 27 vezető magyar kritikus pontozza a számára legkedvesebb könyveket, s az általuk megadott pontszámok alapján alakul ki a végső sorrend. A könyvesblog összesített év végi listáján elért 25. hely is megtisztelő, figyelembe véve, hogy a névsorban magyar és külföldi szerzők egyaránt megjelentek. A Kulter.hu oldalon Balajthy Ágnes vette számba az év legjobb magyar nyelvű könyveit – a 8. hely a regényt illette nála. A Litera év végi körkérdésére adott válaszában két, általam nagyra tartott irodalmár, Havasréti József és Gaborják Ádám szerint is az Aludnod kellene volt az év egyik legjobb magyar prózakötete, emellett a Jelenkor Online-nak nyilatkozó kritikus, Lengyel Imre Zsolt is figyelemre méltónak nevezte a regényt. S végül linkelek egy interjút is, amely a VS.hu oldalon jelent meg. Vajna Tamással beszélgettem, a kiváló fotókat Kummer János készítette.

Az igazi élményeket azonban mindig a személyes találkozások nyújtják. Ilyen volt a december 11-i pécsbányai könyvbemutató. Nem voltunk sokan a könyvtárszobában (nagyjából kilencen), de a beszélgetés annál intenzívebb volt. És ott vannak még a személyes üzenetek is. „Ha beszélsz Noéval, köszönd meg a nevemben a könyvét. Az utóbbi idő legnagyobb könyvélménye volt. Egyetlen szót is felesleges lenne hozzáadni, pontos, éles, és olyan súlyos, mint egy betontömb. Benne van minden.” Betontömb. Az ilyen levelek miatt várom 2015-öt, s köszönöm meg 2014-et.

Medvecukor, Cannibal Corpse (őszi összegzés)

Itt a tél, a Széchenyi téren egész nap karácsonyi dalokat recsegnek a póznákra szerelt hangfalak. A ködben egymásnak ütköznek az emberek, a medvecukor megfagyott. Gyorsposzt, elgémberedett ujjakkal.

Véget ért az őszi kötetturné is, amely Kővágószőlősről indult, egy szűk körű, de annál impulzívabb beszélgetéssel. Aztán jött a pécsi Royal Fesztivál, a "tatár pistás", "anyaelégetős" jelenetnél is súlyosabb zenei szeánsszal (The Mount Fuji Doomjazz Corporation). A hivatalos és lelkileg kimerítő könyvbemutató a hangulatos pesti Kalicka Bisztróban, felolvasással, dj-szettekkel. Utána megint Pécs, intim pillanatok a Tudásközpontban. Ostrava, majd Miskolc, ahol ismét sokat tanultam. Például azt, hogy Miskolcon az Auchan a "legbiztonságosabb" áruház, legalábbis a multi óriásplakátja így hirdette magát a városban. Zárás a Bálint Házban, Budapesten, kólával és egy Cannibal Corpse-pólós technikussal.

Az egyik legemlékezetesebb állomás a csehországi Ostrava volt. A Jelenkor honlapján jelent meg az útibeszámolóm, amelyből jöjjön egy részlet (szürkével), egy link a teljes cikkre, végül néhány kép, és egy "köszönet" rovat.


„Európa legsajátosabb városa” – ezekkel a szavakkal invitált egyik vendéglátóm. A gyorskeresés eredményes, a 317 ezer lakosú Ostrava tényleg sajátosnak tűnik. Az „ipari jellegű” várost „sokszínű növény- és állatvilág” jellemzi, nem csoda, hiszen egykor „mammutvadász” település volt. 1894-ben beindul a villamosközlekedés, majd Ostrava lesz Csehszlovákia „acélszíve”, épülnek a gyárak és a lakótelepek. A kolostorokat felszámolják, a szerzeteseket deportálják. Terjeszkednek a bányák, a szocialista mérnökök még a történelmi városközpont alatt is fúrásokat terveznek. A bányák egy része a rendszerváltás után bezár, a többit privatizálják, zajlik a rekultiváció, de az új városházáról ma sem lehet olyan panorámafotót készíteni, amelynek hátterében ne egy vasmű vagy gyárkémények erdeje állna. Testvérvárosok: Coventry, Volgográd, Katowice, Miskolc. Vasreszelék, anyacsavar, zagytározó.

Egyszer csak eltűnök a kacskaringós erdei utakon. A fenyvesek fölött sötétkék az ég, harmat gyöngyözik az ágakon, a tisztásokra köd borul, alig várom, hogy feltűnjenek a táncoló nimfák. Apró falvacskákon hajtok keresztül, a főtereken toronyóra, restaurace, pekárna. Ez Csehország. Az idillnek hamar vége, Nový Jičín után ismét leszáll a pára, az autópálya nyákos, korcsolyázunk. Ostrava körvonalai már a távolból feltűnnek. Nem valami bonyolultak az alakzatok, balra panelek, Poruba, a szocialista városrendezés csodája. Jobbra valami gyár vagy transzformátortelep, nagyon sok a vezeték, annál kevesebb a fény. Magam elé veszem az egykilós Fujit, kattintok néhányat a volán mögül százharmincnál, így teljes a road trip. Kifordul elém egy teherautó, még több a vezeték és a gőzölgő hűtőtorony. A GPS letérít az autópályáról, a széles sávok üresen tátonganak, elhagyom a legnagyobb körforgalmat, amelyet valaha láttam. A közepén kerek erdő, tele endemikus fajokkal, amelyek csak ebben a körforgalomban élnek. Oldalra pillantok: a világ legnagyobb rendezőpályaudvarára. Harminc vágány – vagy ötven? Aztán az ötvenes évek sztálinbarokkja, dunaújvárosi hangulat, a sugárutak mentén babakocsikat tolnak az emberek, lóbálják a nejlonszatyrokat, Lidl forever. Mintha itt mindig szitálna az eső. Kikerülöm a trolit, átsuhanok a városközponton, felkapaszkodok a Baník Ostrava stadionja melletti emelkedőn. Végállomás: az ostravai Rózsadomb villanegyede, Hotel Best.

A teljes cikk a Jelenkor honlapján>>

 Ostrava

 Ostrava

 Ostrava

 Miskolc

 Miskolc

S ahogy minden valamirevaló metálalbum, záruljon ezt a poszt is a köszönet rovattal az őszi fellépések kapcsán: Ágoston Zoltán, Árvai Judit, Barnás Ferenc, Csordás Kata, Fekete Ernő, Gazdag József, Gazdag-Nagy Anikó, Görföl Balázs, Gróf Balázs, K. Horváth Zsolt, Jenei László, Jiří Macháček, Lucie Mechová, Németh Róbert, Pató Attila, Pató Márta, Simon Eszter, Snopek Márta, Szegő János, Takács Miklós, Tóth Anna, Varga Ervin.

Pörgés & kínai. Program!

„Kénytelen vagyok pörögni” – ezt a címet adta Sisso a Magyar Narancsban megjelent interjúnak (rés a présen rovat). Erre gondoltam, miközben nyomtam a gázt Bátya és Dusnok között (nosztalgiából ma az 51-esen jöttem le Pestről Pécsre). Nyomtam a gázt, pörgettem a motort, Szekszárd–Pécs: rekord. Búgott, harsant, cittegett a The Mount Fuji Doomjazz Corporation. Időnként recsegett is, az első hangfalakat cserélni kellene. Az útszéljelző oszlopok nem foszforeszkálnak, ha lekapcsolom a reflektort, legfeljebb két felezővonalig látok el.

Pesten is pörögni kellett, Bach Máté fotózott egy JAK-közeli kiadvány kedvéért. „Öltönyös fotózás” a Dunaparton, zakóban. Emeld fel a fejed, nézz a jobb térdem mellé, húzd be a hasad, látszódjon az órád, a gyűrűd, a szemed. Bach (& a fotózást fotózó Gaborják) rulez! A többiről majd később. (Mindig ezt mondom: majd később.) ((Széttrollkodom a saját szövegem.))

Aztán még babalátogatás, szervusz Emma! Bocsánat, Fanni. A legszebb asszimmetrikus fejű baba, akit valaha láttam, kár, hogy az ajándékcsörgő nekem jobban tetszett, mint neki. (Kínai szar.) Túlzott elvárások a két és fél hónapos csecsemővel szemben. A legérdekesebb az volt, hogy ugyanazt csinálta a valóságban, mint amit a hasamban – mondja Judit. Amikor hazahoztuk, ijesztő volt, hogy van még valaki a lakásban rajtunk kívül – mondja István. Szép a kilátás, kapok virslit és kenyeret. (A falon bekeretezett kép, kínai karakterek. Judit és István neve. Vagy Istváné és Judité, már nem emlékeznek a sorrendre. A képkeretező is fordítva szerelte fel. És nem is kínai karakterek, hanem koreaiak.)

Sárkány Center. 47°27'30.9"N 19°10'27.4"E. Embertelen mennyiségű kínai szar. Lejárt szavatosságú fogkrém, integető macska, szójaszósz-illat a pufikabátok között. Zárás előtt esek be, két pár fehér futballcipőért (simatalpú WINK parkettára & hernyótalpas WINK fűre), összvissz hétezer. Pedig éppen járni sem tudok. (Vasárnap betonon fociztam, a bokámnak lényegében annyi.) Felpróbálok egy női gumicsizmát. Nagyon szép, fényes gombok vannak rajta. Kicsi. Nem baj, délben szereztem rúzsfixálót, sokat várok tőle.

Megkerülöm Vecsést (szia, anyu!), Lacházán nem tartom a negyvenet, Dunapataj után sokáig elfelejtek megelőzni egy kamiont, olyan szépen világít a hátulja. Kalocsán zöldhullám, majd kávé. Az útszéli autósbüfében néma csend, zsíros ételszag. Az egyik asztalnál öt kínai férfi vacsorázik. Soha nem láttam még, hogy kínaiak babgulyást vagy pörköltet ennének.

Ez történt ma velem. (Dióhéjban.) De a lényeg most jön. Novemberig a következő programokon veszek részt az Aludnod kellene kapcsán. Aki tud, jöjjön. A meghívásokat és a közreműködéseket nagyon köszönöm. Lista. (Még bővülhet, a továbbiakban pedig érdemes figyelni a VADIÚJ Programok menüpontot.)

* * * 

Szeptember 26., péntek, 18:00

Szőlősi „szóváltás” (beszélgetés és felolvasás)

Kővágószőlős, Buzás Andor Művelődési Ház

Szeptember 27., szombat, 20:00

I. Royal Fesztivál (felolvasás és zene)

Egyórás performansz szövegrészletekkel. Telepi horror és pécsbányai edzőélmények, valamint doomjazz és witchhouse.

Pécs, Király utca 61.

Október 1., szerda, 19:00

Könyvbemutató a Kalickában (Közreműködik: Fekete Ernő, Németh Róbert, Szegő János)

HIVATALOS BEMUTATÓ. Ernő felolvas, Robi (velem együtt) zenéket válogat, Jancsi kérdez. Monstreparti, reméljük.

Budapest, Rottenbiller utca 32.

Október 13., hétfő, 18:00

Könyvbemutató a Csorba Győző Könyvtárban (Közreműködik: Ágoston Zoltán)

Az Országos Könyvtári Napok rendezvénysorozatának részeként. Nagyelőadó, fegyelem!

Pécs, Tudásközpont, –1 szint, nagyelőadó

Október 16., csütörtök, 18:30

Cesta na jih, k Balatonu (Marta a Attila Pató uvedou Ference Barnáse a Tibora Kisse Noé z Maďarska)

Út délre, a Balatonhoz (Pató Márta és Pató Attila beszélget Barnás Ferenc társaságában)

Az ostravai Protimluv folyóiratban megjelent az Aludnod kellene egyik fejezete, ennek apropóján kerül sor a beszélgetésre. A fordításban a google translate, majd Németh Zoltán segített, köszönöm.

Ostrava, Fiducia Antikvárium

November 7., péntek, 18:00

Justus Pál-beszélgetések a Bálint Házban (Közreműködik: K. Horváth Zsolt)

Egykori tanárom és kiváló szoc.reálos kollégám meghívására, mivel az Inkognitó és az Aludnod kellene "társadalomkritika és művészeti megjelenítés ötvözetével" foglalkozik.

Budapest, Révay utca 16.

Banksy alatt, a mélyvilágban

Az Aludnod kellene megjelenése óta eltelt bő két hónap. Jöjjön a visszhang: itt a sajtófigyelő rovat.

Még véget sem ért a könyvhét, amikor megjelent az első rövid recenzió az Új Nautiluson. Az alapkérdés kilőve – ez már nem a transgeder tematika, hanem akkor mi. „Egy roppant feszült, sokkoló narratíva, amely ugyan tematikáját tekintve nem kiemelkedően újszerű, mégis egy olyan perspektívából megragadott történet, amelyet érdemes kézbe venni” – írta Vidosa Eszter.

Aztán Gaborják Ádám a Vörösmarty téren kezembe nyomta a legfrissebb Élet és Irodalmat, hogy olvassak bele, ott egy kritika, Kálmán C. Györgytől (négy évvel ezelőtt ő mutatta be az Inkognitót Budapesten). Rögtön megvéd a Tar Sándor-párhuzamtól, majd bemutat, spoilerez, analizál, lezár. „Végtelenül keserű, reménytelen világ. Mesterien, aprólékos gonddal és nagy erővel megszerkesztett szöveg.” Klassz, kösz.

A könyvesblog már megpendít az Aludnod kellene kapcsán valamiféle politikai értelmezést, sőt, aprobuba a krimiként való olvasás lehetőségére is felhívja a figyelmet. „De irodalmi nyomozás ez – a széttört, éles tükördarabként a porban heverő szövegtöredékekből kell összeírni, hogy kinek a kezéhez mennyi vér tapad” – állítja a szerző. Az összes szereplő kezéhez vér tapad. A krimi-motívumra egyszer még ráerősítek, régóta nem hagy nyugodni a gondolat: hogy írjak egy krimit.

Határon túli szál: a pozsonyi Új Szó augusztus 23-án egy teljes oldalt szentelt a könyvnek. (Maguk felé hajlik a kezük, lassan tíz éve a lap munkatársa vagyok.) Az eddigi legjobb címmel: „A varjak nem azok, amiknek látszanak”. Sánta Szilárd, Csehy Zoltán és Veres István kritikájának elolvasása után kellett egy kis pihenő. Tömény. Sánta Szilárd újraolvasásra biztat mindenkit. Csehy Zoltán pontosabbnál pontosabb észrevételeket tesz. Veres István hiányolja a humort. Pedig gyerekkoromban még Benny Hillt is szerettem.

Zárásként női magazin. Valamit nagyon tudnak a Marie Claire-nél. A lap az Inkognitóról is tűéles ajánlót közölt, és az Aludnod kellene esetén is jellemző ez a kompakt, minimál. „Annyira higgadt benne a fájdalom, és olyan elmesélhetőnek tűnik, hogy majdnem elhisszük: értjük, amit olvasunk.” Tetszik ez a Marie Claire, szépen sminkel. (Banksy alatt.)

Továbbá: 3 interjú. A Jelenkor honlapján a pécsi könyvbemutatón lezajlott beszélgetés (moderátor: Szegő János betegsége miatt Görföl Balázs) szerkesztett változata. A Literán irodalmi hatások és a mélyvilágban élők kilátástalansága. A HVG-n már csak az utóbbi. De legalább vége a nyárnak.

A könyv utóélete (recenziók, interjúk, egyebek) az Aludnod kellene elnevezésű rovatban követhető nyomon >>>

Kiszakadt szív, leszakadt kar – Ékszerkiállítás az Ezüstlázban

Megkésett poszt következik. Június 26-án nyílt meg a pécsi Ezüstláz Ékszergaléria kiállítása, Talált kincs címmel. 19 alkotó munkáit nézhettük meg a vitrinekben, s ezek egészen változatos képet mutattak a pénzérmékből készített munkáktól (gyűrű) a levágott végtagú babáig (nyaklánc). Utóbbi inspirált abban, hogy a kiállítást szervező Szalontai Szonja felkérésére megnyitószöveget írjak, amely alább olvasható. A kiállítást július végéig biztosan megtekinthetik a pécsi Király utcában. 

Addig néhány hasznos link.
Az Ezüstláz Ékszergaléria honlapja >>>
Az Ezüstláz Ékszergaléria Facebook-oldala >>>
Képgaléria a kiállításról >>>

* * *

Amikor Szalontai Szonja felkért, hogy tartsak megnyitóbeszédet az Ezüstláz Ékszergaléria kiállításán, gyanútlanul mondtam igent. Szimpatikus az üzlete, de leginkább az a gesztus szimpatikus, ahogy maga mögött hagyta a biztosat, hogy megvalósítsa az álmait. Csak ezt követően, miután megittuk a kávét és kezet ráztunk, jutott eszembe, hogy akkor most olyan mondatokat kell írnom, hogy valaki megvalósította az álmait, továbbá hogy a kiállítási darabok szépek, ízlésesek, kincset találni pedig jó.

Mindig nehezemre esett az alkalomhoz illő módon viselkedni. Egy-egy rendezvényen néha úgy érzem magam, mint a Gyűlölet című francia film szereplői, a néger, az arab vagy a zsidó. Bármelyikük lehetnék, de azt hiszem, végül a zsidó köt bele a nagypolgári közönségbe egy párizsi kiállításmegnyitón. Nem tetszik neki, ahogy tartják a kezükben a poharat, ahogy elegánsan szopogatják a pezsgőt és rágják a semmitmondó, üres mondatokat. Csak az arab nem lennék, aki taperolni kezdi a lányokat, az már tényleg bunkóság. A külvárosi suhancok végül elhagyják a kiállítótermet, felülnek a hévre, és hazamennek a lakótelepre. Mindenki tudja, hogy csak azért nem csináltak nagyobb balhét, mert nem volt hozzá kedvük. Persze, írni más, mint viselkedni. Csakhogy mostanában ezzel is problémáim vannak. Két héttel ezelőtt, a Magvető Kiadó estjén sikerült azt a részletet felolvasnom a regényemből a Radnóti Színházban, amelyben Tatár Pista, azok után, hogy az összes gyógyszert beletömte, rituálisan elégeti a saját anyját egy mezőn. Az anyja évek óta magatehetetlen volt, ezt tudom felhozni Tatár Pista mentségére, a magaméra semmit.

És akkor Szonja kezembe nyomta az egyik kiállítási darabot. A címe: Gyermekkori traumák. A medál egy meztelen baba, piros, fehér és rózsaszínű gyöngyökre fűzve. Van még a gyöngysoron egy szív, valamint, s ez talán eddig nem volt nyilvánvaló, két kar, a porcelánbaba leszakadt karjai. A színek, gondolom, a kislány testéből kifolyó vért jelenítik meg. Elállt a lélegzetem. Egész eddig erre vártam, végre hazai pályán vagyok, dörzsölgettem a tenyeremet. Gyermekkori traumákról tudnék mesélni, s talán Önök között is vannak néhányan, akiknek a kezében legalább egy kicsit megremeg a pohár. De erről nem szoktunk beszélni, pláne nem egy kiállításmegnyitón, úgyhogy semmi ijedelem, most mindannyian viselkedni fogunk. Mosolyogjunk tovább.

A kiállítás a Talált kincs címet viseli, és az alkotók többsége számára ez evidens módon a múltat idézte fel, felkavarta az emlékeiket. Megérinthetjük azt a nyakéket, amelyhez alkotója, Király Fanni két római kori bronz lószerszám-veretet is felhasznált. Becsüljük meg magunkat, 1800 éves anyagot tartunk a kezünkben bőrrel, 24 karátos aranyfüsttel, mesterségesen oxidált hematit csiszolattal együtt. Mások számára a jövőből nézve, természetesen a jelen is múlt. Varga János Gábor eurós érmékből készült gyűrűi egy fiktív 2525-ben lezajló ásatás értékes leletei. A művész a peremüknél körbevágta és felgöngyölte az érméket, mellé a honlapja tanúsága szerint a Laibach In the Year 2525 című számát hallgatta. Együtt izzadtak, markolták a fogót, tépték a gitárhúrt. (Jegyezzük meg: a szám eredetije 1969-ből származik, a Zager and Evans nevű amerikai pop-rockduó édeskés-nyálas slágere, szerintem a Fields of the Nephilim által készített dark-cowboy verzió jobb.)

A kiállítási tárgyakat elnézve újfent megbizonyosodtam afelől, hogy semmi érzékem a manuális alkotóművészethez. Rozsnay Béla egyforintosokból készített gyűrűiről egyrészt az jutott eszembe, hogy nagy divat az érmékkel való játszadozás. Másrészt pedig az, hogy hiába kézenfekvő az egyforintosok újrahasznosítása, az én elfeledett érméim egy dobozban hánykolódnak régi naplók, plüssfigurák és kártyalapok között, amíg be nem szorulnak a sarokba, a karton illesztései közé. Illetve csak remélem, hogy így van, sokkal rosszabb fényt vetne rám, ha kiderülne, hogy visszavittem őket a Nemzeti Bankba egy ropogós ötszázasért cserébe.

A maradék önbizalmam Zsabokorszky Lili műveit látva párolgott el. Az alkotó kavicsokat gyűjt a világ minden tájáról (itt Porec, Stockholm, Galway és Dömös egy darabját láthatjuk), ezek a kis kövecskék válnak az ezüstből készült karkötők díszeivé. Finom, a maga egyszerűségében zseniális ötlet. Mindezt azért állítom ilyen bátran, mert én is gyűjtök kavicsokat – de én csak beraktam őket egy üveghengerbe, azóta is ott üldögélnek. Nézem őket, visszanéznek, ennyi. Pedig akár minden nap magammal vihetném őket az ujjaimon, egyszer a piros-fehér udinei kavicsomat, máskor a laposra és tompára csiszolt sörösüvegszilánkot, amit az Adriai-tengerből halásztam ki. Ez a különbség a művész és a mániákus gyűjtögető között.

De gyűjtögetőként legalább tudom, mit jelent egy talált kincs. Óvodásként éveket töltöttem delíriumos állapotban, a világoszöld matchboxomat keresve. Francia márka volt, Simca, ma már nem gyártják. Egy ideig azt hallucináltam, hogy Romániában hagytuk, Aradon vagy Nagyváradon, ahová nagyanyám és a kutyakiállítások miatt utaztunk. Aztán azt hittem, hogy ott van a varrógép mögött a szoba sarkában, de a gépet lehetetlen volt megmozdítani. Talán még most is ott van. De talált kincs lehet bármi, amire nem számítunk, és egyszer csak ott áll előttünk. A felismerés pillanatában pedig hirtelen meglátjuk azt a hatalmas szakadékot aközött, amit a kezünkben tartott tárgy egykor és most jelentett a számunkra. Azok lehetnek a legboldogabbak, akik nem zuhannak bele ebbe a szakadékba. Akik tudnak gyönyörködni a panorámában, a múltjukban, a jelenükben és abban, ami a kettő között van.

De ha beleesünk, az se baj. Jön majd egy tehetséges művész, összekanalazza a testünket, porcelánba önti. Itt egy láb, ott egy kar, emitt a fej, felfűzve egy zsinegre. Valaki más meg a nyakába akasztja, boldog lesz vele.

Legyenek Önök is boldogok, miközben ismerkednek ezekkel a tárgyakkal.

Levegőtlen prés

Szegő János írása a pécsi kötetbemutató elé

Június 27-én, pénteken került sor a pécsi kötetbemutatóra. Sajnos a könyv szerkesztője, Szegő János nem tudott részt venni az eseményen betegség miatt, azonban erre az alkalomra írt egy szöveget, amelyet a moderátor, Görföl Balázs olvasott fel. Az alábbiakban ez következik.

* * *

Kedves Hölgyeim és Uraim,

régóta szerettem volna egy szöveget úgy kezdeni, hogy „Kedves Hölgyeim és Uraim”, sovány vigasz ez ahhoz képest, hogy mennyivel jobb lenne most ott lenni a Tititában.

Úgy látszik az általam szerkesztett könyvheti könyvek címei az elmúlt napokban úgy repülnek rám és maradnak a közelemben, mint Kiss Tibor Noé ma bemutatásra kerülő nagyszerű regényének felejthetetlen varjai. 

Azon még csak mosolyogtam, amikor tegnapelőtt a margitszigeti futás után egy Garázsmenet feliratú buszt láttam a Margit hídon, és Fehér Renátóra gondoltam, a fiatal, ám kellően koravén költőre. Azon már eltöprengtem tegnap a betegágyon, hogy speciel Tóth Kingának mennyire igaza van, amikor az emberi test gépszerűségét szó szerint hang-súlyozza az All Machine című kötetében. Este elbóbiskoltam, aztán amikor felkeltem akkor elfeledve a hónom alatti (nem, nem a távkapcsolót – az a Kispál és a Borz lenne) lázmérőt, összetörtem azt. Szedhettem össze Rakovszky Zsuzsára asszociálva a Szilánkokat és a világító higanycseppeket. Ma meg már ma van és Pécsett kellene lennem, de ehelyett azt mondják szeretteim, hogy Aludnod kellene. 

Talán, ha maradunk az eredeti címnél, a Varjaknál? Alighanem akkor se lenne jobb a helyzet, ellenben sokkal nehezebben találtam volna meg a be- és felvezető megjegyzések poénbázisát (ha ugyan vannak), és az egésznek a formáját.

Kiss Tibor Noé új regényében bámulatosan találta meg az egésznek a formáját és a formában a poénbázisokat; a bomló-erjedő organizmusok kémiai-antropológiai cserebomlásait. Goethe zseniális regény-előtti regényének, a magyarul Vas Istvánnak köszönhetően Vonzások és választásoknak az eredeti címe a nemesen egyszerű Cserebomlások. Nos, az Aludnod kellene regényvilágban első ránézésre nincsenek se vonzások, se választások. Taszítások és kényszerek annál inkább. Azonban ez csak az Aludnod kellene felvilága. Ahol böfög a felszín. Viszont a mély itt nem hallgat, csak éppen azt a tagolatlan-artikulátlan beszédet, vég-nélküli –véges és a végről szóló motyogást és hőbörgést, ami itt, ebben a világ alatti világban zajlik, nehezen értjük és még nehezebben hisszük.
Az Aludnod kellene nem szocioregény. Elegáns és pontos megfordítása és dekonstrukciója magának a szociográfiának is és annak a napjaink magyar prózájában új erőre kapó írás- és beszédmódnak, műfajnak is, amely a szegényvilágot, a megalázottak és megnyomorítottak mindennapjait szociális realizmussal ábrázolja. Kiss Tibor Noé könyve éppen a vonzásokat és választásokat mutatja meg ebben a végvilágban, ebben a levegőtlen présben; ekképpen regénye a szerelemről és a szabadságról is szól. Pláne, ha azok minimum gyökjelek alatt vannak.

Gyökjelek és gyökerek. 
A regény első fejezeteit még a Jelenkorban olvashattam, ahogy mondani – és úgy látszik írni is – szokás, annak világa rögtön beszippantott és magával ragadott. Örvénylett bennem és velem egész. Tetszett az az elegáns monománia, ahogyan képződött a szöveg, ahogyan az elbeszélővel együtt haladhattunk a poros kerékpárnyomok mélyedéseiben. Tulajdonképpen ennek kapcsán ismerkedtünk meg személyesen 2012 késő tavaszán. Első magvetős szerkesztői felfedezésemként emlékezhet erre az egészre a bennem nem is annyira szunnyadó, inkább éberálomban lévő idősödő memoáríró. 
A szerkesztői munka izgalmas öröme az, amikor láthatja hogyan lesz egy félig-főzött, tehát már nem nyers anyagból kész szöveg, a kész szövegből pedig műalkotás. (Ez, gyanítom az íróknak talán még izgalmasabb és még örömtelibb és mivel szeretem az örömöket – az izgalmakat csak módjával – ezért tán nekem is írnom és nemcsak aludnom kellene.) Fokozatosan tágult ki ez a szűk-világ. Gazdagodott a minimalizmus. Megismerhettem Noé (tudom, másoknak Tibor, avagy Kátéen) munkamódszerét, a szisztematikus körkörös építkezés műveleteit. Ahogyan tisztában van a regényírás, az epikus struktúra elemtanával. Beavatott a regény valóságdimenziójába. Egyik alkalommal le is rajzoltuk a kiadó udvarán a telep topográfiáját. A majorság mint törpe minoritás. 

Némi aforisztikusságért nem megyek a szomszédba (ez is aforisztikus lett máris. Máris mint a szomszéd? Ezt vajon felolvassák ma este?), tehát nem állnak tőlem távol az aforizmák, ezért megkockáztatom, hogy ez a regény annyira valóságos, hogy az már nyugodtan-nyugtalanul fikció. Valóságos fikció. Szerves része egy izgalmasan kísérletező, saját útját bátran és lendületesen járó prózaíró immáron életművének, aki remekül úszta meg, hogy rossz műfajok rossz skatulyáiba tegyék, akár őt, akár a szövegeit. Akár az életét, akár a műveit. Sem nem lett bulvárszemüveges coming out, sem nem lesz atlétatrikós, búval-baszott naturalisztikus realizmus. Annál több, kiszámíthatatlanabb és jelentésekben gazdagabb ez a regényvilág – és olybá tűnik regényírói világ. 
És van még valami, amit Kiss Tibor Noé új regényének köszönhetünk: az AK mint rövidítés végre nemcsak Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov szörnyű találmányát jelenti. Ennél jobb slusszpoénom úgyse lesz, úgyhogy le is lövöm gyorsan. 
Noé, köszönöm és köszönjük Neked ezt a szép regényt! Mindnyájuknak szép estét!

(Takács Dóra Katalin fotói)

Aludnod kellene, tréler

Elkészült a kötet trélere is, 49 másodperc, majdnem tömény nyomasztás, néhány finom megoldással (poénnal?) fellazítva. Hálás köszönettel tartozom érte Gróf Balázsnak, nagyon jó volt vele együtt dolgozni!