Bartók Imre: Inkognitó

Kiállításmegnyitó

(Trafó, 2017. május 9.)

(Az alábbi szöveget Bartók Imre az Inkognitó egynapos budapesti kiállításának megnyitójára írta. A kiállító művészek: Balogh Tünde, Biacsics Renáta, Bodor Anikó, Csató Csenge, Győrffy László, Losonczy István, Maros Lili, Ódor Bence István, Szüts Miklós, Vojnich Erzsébet. A beszélgetést Németh Gábor vezette. Az est után minikoncertet adott a Gustave Tiger. Mindenkinek köszönöm a részvételt.)

Az arc üres mező, háborús övezet. Az arc istenérv. Az arc elrejti magát, az arc maszk. Az arc valami, ami nem egészen hús és nem egészen bőr. A fej tárgy, meg lehet fogni, az arcot nem lehet megfogni. Az arc arculat, látvány, tájkép. Az, ami megriasztotta Rilke műve, a Malte elbeszélőjét: „Temérdek ember él, de mennyivel több az arc, hiszen senkinek sem elég belőle egy.”

Az arc konkrét és absztrakt.

Ebből a kettőségből táplálkozik a fiziognómia víziója: az arc mint konkrét elvezet az értelemhez mint absztrakthoz. Ez az ábrázat, ez a külső ezt és ezt jelenti. Hegel már paródia tárgyává teszi ezt az elképzelést, lévén nincs és nem is lehet közvetlen megfeleltetés a látvány és az értelem között. Hogy lehet akkor mégis a művészet, a szép a szellemi kifejeződése? Ha a szép érzéki látszás, akkor egy szép arc miért nem lehet magának a szépségnek a látszása? És hogy lehetséges a fiziognómia áltudományának a Szondi-tesztben olyan különleges utóélete?

Mintha az arc nem megmutatna, hanem elrejtene valamit, mintha eleve erre rendezkedne be. Amikor direkt mutat, kifejez, akkor elveszíti eredeti formáját, vagyis deformálódik, torzul: felvont szemöldök, biggyedő ajak, kitáguló orrlyukak. Ezek a gesztusok, bármilyen őszinték is, szociálisan kódoltak maradnak. Egy kommunikációs rendszerbe illeszkednek, és nem szolgálnak semmiféle Én kifejezéseként. Az arc mint olyan – egy nyugodt arc, egy halotti gipsz – nem utal semmire.

De honnan akkor a vágy, hogy maszk mögé rejtőzzünk, hogy elrejtsünk valamit, ami egyébként sem vagyunk – mi magunk –, vagyis sosem vagyunk csupán az arc által az, amit gondolunk, érzünk. Miért az inkognitó?

A maszk eredetileg nem a rejtekezést szolgálta. Mind az ókori görög, mind a klasszikus japán színházban a maszk meghatározott jelentést hordozott, és kifejezett valamit, egy állapotot, ezáltal egy történetet, illetve annak részletét. Az ember a saját arcával semmit nem tud eljátszani, hiszen az arc – üres mező, háborús övezet. Ezek Antonin Artaud szavai. Az inkognitó nem elrejtőzést jelent, hanem az elvegyülés kísérletét, a vágyat arra, hogy ne ismerjenek fel – eljátszom, hogy nem az vagyok, aki. Vagy épp ellenkezőleg: el kell játszanom, hogy az vagyok, aki, mert amíg nem játszom, addig más vagyok. A színpad alatt/mögött nem lehetek önmagam. Az inkognitóban nem ismernek fel, pontosabban nem ismernek fel akként, mint aki arra vágyik, hogy valami másként ne ismerjenek rá, de felismerem magam, mint egy másik tekintetben felismerhetetlen ént.

Görföl Balázs e kiállítás pécsi megnyitóján – ahol tömör és szép elemzést szentelt az egyes műveknek is – már érzékenyen leírta e paradoxon egyik aspektusát: aki minden erejével el akar vegyülni, feltűnést kelt, aki feltűnősködik, csak egy marad a tömegben.

Az Inkognitó című regény elbeszélőjét persze önmagában véve sem az elvegyülés, sem a feltűnés nem érdekli, egyszerűen létezni szeretne. De éppen ez az, ami nem megy. „Férfi sem vagyok, nő sem vagyok, szánalmas maskarában”, olvassuk, mégis kell a maskara, hogy „valami/valaki” lehessen. Sebzett önarckép, így az egyik kép (Losonczy István műve) címe. Tautológia. Pleonazmus. Szószaporítás. Minden arc sebzett, keresztre feszített, karóba húzott. Lüktet a sebhelyektől. Azért születtünk, hogy alakot adjunk a sebeknek. És a sebek közösek, otthon vagyunk bennük, talán, de nem vagyunk azok, akik lenni szeretnénk. Csak inkognitóban, felismerhetetlenül, valami másként lehetsz az, aki vagy. Miért, miért hagytál el engem – itt válik ketté a személy. Avagy: „Lenni vagy nem lenni” – nem véletlenül a koponyától kérdezik. A koponya a közös, az arc minimuma, változatos persze, mégis, minden emberi koponyát ugyanolyannak látunk. Egy arc – Hamlet – beszél a fejhez – Yorick koponyája –, és arról érdeklődik, vegyen-e magára újabb maszkokat. A válasz egyszerre néma és igenlő. Csak ez van, nincsen más.

Nem tudok kitérni az itt szereplő festmények mindegyikére, de hadd utaljak ismét Görföl Balázsra, aki ezt már megtette helyettem. Csupán egy szó az egyik új műről, Vojnich Erzsébet „Portré”-járól. A portré arcképet jelent, de vajon látjuk-e ennek a hölgynek az arcát? Honnan tudjuk egyáltalán biztosan, hogy hölgy – az alakja mintha elárulná, de ezt sem vehetjük biztosra. Irtózatos sötétségben áll, a tartása mégis nyugodt és magabiztos. Talán ez, ez is kapcsolhatja az Inkognitó elbeszélőjéhez, aki persze korántsem mindig mutatkozik nyugodtnak és magabiztosnak, de az út végén, amelyen jár, ilyennek képzelem. Addig is maradnak a vívóversenyek. És persze meglehet, hogy az útnak nincs semmiféle vége, a nyugalom csak a koponyáé. És hogy ezekből a festményekből és a regényből, amelyek most, úgy hiszem, szerencsésen kerültek egymás mellé, egy másmilyen meggyőződés árad: soha nem ismernek majd rád, és még ezért is harcolnod kell.